Beküldte Raya deBonel -
Egy tetoválás olyan, mint egy öngyilkosság. Nehéz visszacsinálni, és ha mégis sikerül, akkor is nyoma marad.
Mindig is ódzkodtam a visszafordíthatatlantól (középiskolai tanulmányaim alatt két dologtól ijedtem meg, ami a tananyag része volt: a meggyvágó nevű madár képétől és a fehérjék irreverzibilis koagulációjától, lásd még tojásfőzés). Egy leendő kiscsibe, DNS-e már gyakorolja a csipogást, aztán egyszer csak bumm, a hőségtől vigyázzba állnak a fehérjék, a mémek, amikből tollak lettek volna, eláznak, megperzselődnek, és soha többé nem lehet belőlük kiscsibe. Vagy kis meggyvágó.
Ezt a rajzot nem lehet elrontani. Vagy ha mégis, például nem a megfelelő nevet írták a szíved fölé, mert az illető később összetörte, akkor lehet újabb réteget ráhúzni, egy másik nevet, ameddig már nem bőrszínen lesz fekete a név, hanem a feketéből világít ki egy szó, amit talán az utolsó reménysugár vetített a sok festék fölé.
Sose tenném olyasminek a képét magamra, aminek arca van. Egy indám lesz egyszer, pici, mandula alakú levelekkel, ahogy a gerincem köré csavarodik. Az egyik kanyarban eltűnik, aztán újra előjön.