Ma olyan hatékony voltam!

Talán nem tűnik soknak, ha csak úgy fellistázom, hogy mi mindent intéztem el, de ha a rideg tények mögé nézünk és meglátjuk az embert (illetve a másikat), amint sorba áll, talpal, könyököl, térdel, fülel és szájal, akkor kiderül, hogy minden egyes dologért pontosan három helyre kellett elmenni.

Kezdem a legnagyobb fegyverténnyel: egy MOBIB kártya büszke birtokosa vagyok. Ez megint egy olyan találmány, amiben a belgák mérföldekkel előttünk járnak: chipes kártya, egyszeri kiváltással öt évig érvényes, és minden egyes metróállomáson rá lehet tölteni akár havibérletet, akár "tömbjegyet". Felszálláskor minden állomáson, villamoson és buszon (!) van egy kis piros kütyü, amihez oda kell tartani, és kijelzi az érvényességet. Az igazi tutiság benne az, hogy többféle előfizetést is rá lehet tenni egyszerre, ha például nekem bérletem van és jön egy kedves látogató Budapestről (most biztos mindenki azt hiszi, hogy rá gondoltam), akkor neki vehetek jegyeket (így olcsóbb), és a piros dobozkán tudom beállítani, hogy egy jegyet emeljen le a virtuális tömbből, nekem meg regisztrálja a bérletet. Zseniális találmány, én mondom, persze, mivel kalauzt még sehol nem láttam, becsületkassza alapon megy. Otthon vérezne a szívem ennyit kiadni egy BKV-bérletre, de itt valahogy fegyelmezetten fizet mindenki (kivéve a kelet-európaiakat, de erről lesz még egy sztorim). Zárójel: ezért tartanak mérföldekkel előttünk.

A MOBIB-hoz hozzájutni másfél óra kőkemény szívás, leparasztozzák közben az embert, és még le is fényképezik. Először szobroztam 10 percet a Gare du Nord-on a kioszknál, mert az alkalmazott éppen szünetet tartott, aztán megtudtam, hogy a bérletet nem adják ki ám csak úgy papíron, menjek az eggyel odébb lévő Rogier állomásra. Ott van ugyanis egy Bootik, ami ugyanolyan, mint a Kiosk, csak nagyobb. Van még egy nem elhanyagolható különbség: sorszámot kell tépni. Az 58-ast szolgálták ki éppen, nekem a 71-es jutott. Egy ember átlag 8 perc. Úgy a 63 tájékán felrémlett bennem egy szörnyű gyanú: hiszen ez egy FÉNYKÉPES bérlet! Látok bent valahol fényképezőgépet? Nem? Akkor biztos, hogy kell igazolványkép. Odasorjáztam a kioszkhoz, ahol is megerősítették. Szitkozódtam ugyan, de legalább váltottak nekem aprót, és 50 méterre volt egy fotóautomata. Igaz, hogy két 10 éves kiscsaj idétlenkedett benne, és utána is flamandul beszélt, de hál'istennek elég kifejezően. A 66-os sorszámnál már 5 darab, előnytelen frizurájú, pszichopata gyilkosra hasonlító igazolványkép büszke tulajdonosa voltam. A mindig nálam lévő kis Victorinox ollójával felszabdaltam, és így már csak az összes készpénzemtől kellett megválnom (nem bízom a STIB-ben, sose megyek hozzájuk kártyával), meg a lakhelyemről szóló szánalmas makogásomra válaszként beírtak Rue de Paysan (Paraszt utca)-i lakosnak, de mostantól legálisan utazom!

A következő programpont a bizottsági belépőkártya megszerzése volt. A mágneses badge lett volna az igazi, de mit csináljak, hát az nekem nem jár. Ehhez is előbb ki kellett tölteni, hogy kihez megyek, felliftezni, űrlap, személyi, térkép, hogy hol fogom végülis megkapni... nem a napi egy kávé sok, amibe mi tolmácsok kerülünk, hanem amennyibe azok a papírtologatók kerülnek, akik ellenjegyzik a kérőlapokat!

Míg kb. 10 percen keresztül a láthatatlan embert szolgálták ki 22-es sorszám alatt, volt időm tanulmányozni a beilleszkedési nehézségeket enyhítő szervezetek, a könyvcserék, nyelvtanfolyamok, Halloween-partyk szórólapjait. Szóval jól vannak az adminisztrátorok is tartva. De ezen a fotón legalább mosolyogni szabad volt.

Bepróbálkoztam a Parlamentnél is, de azok még nem adtak. Üsse kavics, hát nem pont egy Exkit talált el? Megkóstoltam a menüjüket: fokhagymás spenótleves, tonhalas-vöröskáposztás-kókusz-currys szendvics, kardamomos-gyömbéres TAO (szénsavas, dobozos, de baromi egészséges itóka).

Ezután egy info-sessionre voltam hivatalos a Juste Lipse-be (bírom ezeket a franciákat, hogy minden latin nevet képesek megcsonkítani). Sokat nem értettem belőle, de egyszer biztos majd kontextusba kerül ez is.

Nem tudom, Budapesten hogy van ez, egy ideje már nem nézem, de Strasbourgban például gyerekjáték volt nyomtatós helyet találni. Olyan kis hibrid boltot, ahol patront, tollat meg egérpadot árulnak, és mellesleg van pár számítógép meg egy nyomtató, és még internetezni is lehet. Na, hát Brüsszelben, legalábbis az általam eddig felkeresett részeken, nem volt. A De Brouckere-n tudtam, hogy van egy netkávézó, így hát leszálltam, jobban mondva nem szálltam át azonnal, és körülnéztem.

Egy arab élelmiszerbolt másik felén tényleg találtam néhány gépet (előre fizetni! nincs pornónézés!), és ki tudtam nyomtatni a nyugdíjpénztári belépő nyilatkozatot (tudtátok, hogy van külön tolmácsoknak való pénztár? Nagyon menő... és mostantól nem csak az apukám kap majd rejtélyes leveleket Svájcból!) meg a személyim másolatát.

Ezzel beügettem egy postára, de csak 100-as stószban árultak borítékot (az volt a baj, hogy fogalmam se volt, hogy mondják franciául a borítékot, és még rá se tudtam kérdezni. Túlkombináltam: envéloppe-nak mondják), úgyhogy mehettem vissza a papírboltba. Bélyeget már nem tudtam venni, mert nem volt több apróm, tehát kipróbálhattam a postán azt a nagyon profi érintőképernyős automatát, ami leméri a levelet, és egy rés segítségével a vásárló határozhatja meg, hogy belefér-e 5 mm-be. Hogy másfél euróból fel tudtam adni egy brüsszeli és egy elsőbbségi légipostás svájci levelet, az már csak hab a tortán.

Megkíséreltem még telefonelőfizetést venni, de ez már csak azon kiváltságosoknak van fenntartva, akiknek állandó lakhelyük van Brüsszelben (a kamera ráközelít szegény kelet-európai bevándorló megnyúló arcára, a háttérben hegedűk húznak megindító zenét, az összkép egy kivert kutyakölyöké).

Bár lehet, hogy ez sincs már olyan messze. Megnéztem ugyanis két lakást, amik közül az egyik biztos, a másik ideális.

Az első a sokat emlegetett Schaerbeek kerületben van, de egy nagyon pofás, kertvárosos kis utcában, egy kedves nagymama a házinéni, aki 32 év bizottsági munka után most fog nyugdíjba menni, ezért nem köteleződne el 3 hónapnál tovább. A szoba hatalmas, 24 m², van benne egy pici hűtő, kávéfőző meg magnó, aranyos lámpák mindenfelé, és a tetőtérben van. A házinéni most egy hétre elutazik, addig tehát van időm gondolkodni.

A másik viszont maga az álom (miért van egy olyan érzésem, hogy biliben fogom találni a kezem??). Jó helyen van, elegáns házban, és konkrétan egy akvárium. A ház sarkán egy legalább 6 ablakkal rendelkező, magas szoba állólámpákkal, franciaággyal, IKEA-szekrényekkel... a nappaliban egy fa kábeldob a dohányzóasztal, mondjam még? És nem is drága... nagyon. Ajj, de szeretném megcsípni! És júliusig lakhatnék benne. A szépséghiba itt az, hogy a kiscsajok (kb. 20 évesek) mindenképpen korrektek akarnak lenni és hiába mondtam, hogy elvinném, még fogadják a hétvégére megbeszélt látogatásokat is. Ez vajon azt jelenti, hogy nem tetszem nekik, vagy csak korrektek akarnak lenni? Valamiért nagyon az az érzésem, hogy nem engem fognak választani, de drukkoljatok, hogy összejöjjön, nagyon tetszik a hely!

Volt még hazafelé egy vicces élményem. Láttam, hogy egy srác szenved egy jeggyel a metró szivarvágós ajtajánál. Elővettem a MOBIB-omat, elsuhantam a mellette lévő szivarvágóig, és jó gyorsan átfutottam, hogy még beférjen mögöttem. Merci-de rien, azt hittem, ennyi volt. Odalent leültem egy padra, hát nem mellém ült! Sejtettem, hogy ezzel még beszélgetni is kell. Annyit bírt magából kipréselni franciául, hogy honnan jöttem. Ő lengyel, de az anyja bolgár. És se angolul, se franciául nem tud rendesen. Életem leghosszabb két megállója volt, melynek során megtudtam, hogy az építőiparban dolgozik, franciául tanul, és az egész családja vele van.

Nem vagyok én itt egyedül. Mindig lehet egy kis emberséget találni valahogyan.