Beküldte Raya deBonel -
Voltunk egymást lőni golyós rágóval. Ennek ellenére nem gyümölcsízű, mint azt néhány szerencsés, köztük J., változatos testnyílásain át tapasztalhatta meg (nem pajzánkod, a fülébe lőttek). Engem valaki belsőcombon kapott, viccelődtek is rajta kellőképp, hogy J. volt és a lábam közé célzott, mire közöltem, hogy remélem, nem ő volt, mert ha csak ennyire találja el, az már régen gáz.
Már jó régen ki akartam próbálni a paintballt, de persze a döntő pillanatban megint az inam tájékán éreztem a bátorságomat. Gyors csók J-nek, még emlékeztetem, hogy bár most más csapatban játszunk (mint arról a végtelenségig toldott-foldott, trottyos seggű autószerelő-overallunk színe is tanúskodik), azért én házinyúlnak számítok - és máris egy traktorgumi mögött találom magam kétszáz lőszerrel a tárban, rovarmaszkkal a fejemen és hat, némileg zavart csapattárssal körítve. Stratégia ohne, kommandózunk egyik fedezéktől a másikig. Az első játék állóháborúba torkollik, a másodikat ugyanott Chuck Norris nyeri meg nekünk, bár én tévesen álltam ki, azt hittem, ha már nem látok a sárga festéktől, akkor okvetlenül fejlövésem van. Később lesz az is, hát rájövök, hogy nagyon nem ugyanaz.
Egyikünk darázsfészket talál, majd húsz perc múlva felegyenesedve a rendszám nélküli kísérőautó csomagtartójával találkozik - a fejének nincs jó napja.
A következő pálya sokkal élvezetesebb: egy kiszolgált raktárban felborogatott autóroncsok közül kell megszerezni egy műanyag kannát. Kieszelt stratégiánk szerint kint hagyunk két embert, majd amint a szürkék megszerzik a kannát, lemészároljuk őket, mielőtt a bázisra vinnék. Mi többiek beszaladunk a raktárba. Szemközt találjuk magunkat J-vel, de g kilövi. Csend honol, kintről torkolattűz.
- Most mit csináljunk? g, fedezel? Én elhozom a kannát - mondom, majd odaosonok és iszonyú amatőr módon, a puskám csövével lepiszkálom a fedezéknek is használható kék műanyagkockát a Skoda tetejéről. Fél kézzel magam elé tartom, a másikkal random lövöldözök, és - akadálytalanul eljutok a célpontként kijelölt kék Alpháig. A másik csapat már az omegánál jár...
Másik dicső tevékenységem az volt, amikor tíz percig ültem egy külön erre a célra "adjusztált" bokorban, tökéletes rálátással a zászlót tartó máglyára, színtévesztő kartársammal közösen leszedtük az egyetlen ellenfelet, aki érte mert jönni, majd kikommandóztunk a betonútra és egy óvatlan pillanatban mellbe kaptam az utolsó szürkét. Innentől már leszállóág, kaptam comblövést, csúsztam dombon fel- és lefelé, és az egyetlen ványadt próbálkozásom, hogy lelőjem J-t, könyök-, térd- és oldalbalövéssel végződött. Ennyit a családon belüli erőszakról.
Alapvetően egyébként élveztem, bár gyávának tartom magam hozzá. Azért nem semmi dolog ez a háború, nem véletlen, hogy általában férfiakra bízzák. El nem tudom képzelni, mit mernék csinálni, ha nem tudnám, hogy maximum kék folt lesz az eredménye, bárhol találnak is el. Talán ehhez is hozzászokik az ember.
A másik érdekes vonal, hogy miként viselkedik a szárazanyag-tartalom 2%-a, amikor tényleg szürkeállománnyá minősül át. Először is megpróbálja kicselezni a szabályokat ("nem nyúlhattok a zászlóhoz, és nem, nem lehet rá ágakat dobálni, földet hányni, nem, a máglyát sem szabad alatta meggyújtani!"), másodszor is megpróbál tárgyalást kezdeményezni az utolsó megmaradt ellenféllel, harmadszor pedig... fejbelövi saját csapattárság hátulról (check).
Mit csináljak, annyira bepárásodott a szemüvegem, hogy csak azt láttam, ahogy az ablak kontúrjában felemelkedik egy alak, fogalmam se volt róla, hogy az Chuck Norris. Azért ahogy így belegondolok, ez sem kis teljesítmény.