Beküldte Raya deBonel -
Napok óta ezen megy a gittrágás a Mensában is, egyébként is sokat hallok róla, úgyhogy megpróbálom úgy összeszedni a gondolataimat, hogy senki nem szakít félbe.
12 évig jártam egyházi (katolikus) iskolába (bár az egyiket az elején ökumenikusnak címkézték, és mindig voltak protestáns osztálytársaim is). A vallási nevelésnek kényszerből vetettem alá magam, de volt egy időszakom (12-14 évesen), amikor megpróbáltam komolyan venni. Meggyóntam azt is, ami miatt egyáltalán nem furdalt a lelkiismeret, mert azt mondták, hogy az bűn. Misére jártam vasárnaponként. Küzdöttem azzal, hogy ne káromkodjak, ne mondjak rosszat embertársaimról, Jézusnak köszönjem meg azt a kaját, amit az apukám pénzéből az anyukám vett és főzött meg... stb. Nem ment. Hivatalosan igen divatos indokkal (ha Isten ilyen, mint ahogy itt mondják, hogy engedheti, hogy ... <ide tetszőleges katasztrófát kéretik behelyettesíteni>?) váltam meg vallásosságomtól, valójában arról volt szó, hogy nem voltunk kompatibilisek: a kereszténység meg én.
Azóta több vallással ismerkedtem: Törökországban belekóstoltam az iszlámba (tetszett, bár a női szerepekkel már ott is bajom volt), jártam krisnásokhoz (nagyon tetszett), mostanában a zsidókhoz is van egy kevés közöm (de ezt ugyebár csak kívülről nézhetem). Merem állítani, hogy az átlagnál többet tudok a vallásokról, és belelátok nem csak a külsőségekbe, de a működésük logikájába is, már amennyiben lehet ilyenről beszélni.
Az a vonal sose érdekelt, hogy "XY atya/püspök/pápa korrupt/szexmániás/kapzsi", mert azt már egész korán felfogtam, hogy a vallás, de még az egyház is, nem erről szól. Ha valaki egy erkölcstelen ideológia nevében saját belső késztetésére jót tesz, akkor szerintem összességében pozitív a mérleg. Korábban mindig eretneknek éreztem magam az "Isten bennem van" gondolat miatt, de azóta már tudom, hogy a helyet jól lőttem be, csak az alanyt nem. Az nem Isten, hanem a saját erkölcsi érzékem vagy lelkiismeretem, aminek a vallásosak arcot, nevet és személyiséget adnak, mert könnyebb egy tekintélyes apafigurának engedelmeskedni, mint felvállalni, hogy a saját döntésünk alapján tesszük, amit teszünk.
És mi az, amire engem a vallásos neveltetés megtanított? Főleg alakoskodásra. Mindent lehet, csak nem mindenhol. Lehet az ellenkező nem tetszőleges képviselői után sóvárogni (felszentelt papként is), elcsábítani, kikötözni és szidalmazni a kihalt osztályteremben, csak nem a feletteseim szeme láttára. Lehet "erkölcstelen" ruhákat hordani, dohányozni, füvezni, szénné inni magadat tanítás után közvetlenül, csak nem úgy, hogy lássa az egyetlen tanár, aki komolyan kipécéz emiatt. Lehet agykontrollt gyakorolni és ennek elveit akár az oktatásba is beépíteni, amíg nem futsz össze a tanfolyamon az egyik kollégáddal, aki csak kémkedni jött.
Na jó, kezdek cinikus lenni, de egyik alapértékem az őszinteség, ezért volt nekem kínszenvedés ez a vallásos mizéria. De megtanultam még valamit, ami szerintem hasznos. Kicsit összefügg az előzőekkel. A következőről van szó: attól, hogy nem rakod ki a hajtókádra a meggyőződésedet, még nem roppansz meg lelkileg, sőt, erkölcsileg sem. Ha kényelmes életre vágysz, úgyis meg kell tanulnod, hol van az a pont, ahol már nem lehet kussolni, de addig a pontig csak saját magad elé gördítesz akadályokat, ha lépten-nyomon hangoztatod a kritikádat (és mások, akik képesek befogni a szájukat, előnybe fognak kerülni hozzád képest, aztán siránkozhatsz, hogy micsoda tehetség vagy, csak hát üldöznek az elveid miatt).
Lehet, hogy szervilis hozzáállás, de ha az én gyerekem iskoláját hirtelen egyházasítanák, nem biztos, hogy rohannék a fenntartóhoz verni az asztalt, még az sem biztos, hogy elvinném onnan (na jó, ha komolyan kérné, elvinném, túl élénken él bennem, hogy én hat évig könyörögtem hiába a szüleimnek, mindig az volt a válasz: honnan tudod, hogy a másik iskola jobb? mostanában, ha felhozom ezt, a kalóz barátnőim szoktak érvnek minősülni. minden tiszteletem és szeretetem az övék, de gondolom, azért egy másik iskolában is találtam volna barátokat).
Ha egy kicsit is az anyjára üt a kölök, akkor ez csak segít neki, hogy önálló véleményt alakítson ki. Még jobb is, mint ha soha nem találkozik vallásokkal. Remélem, olyan apai génjei lesznek viszont, hogy kicsit kevésbé foglalja le a belső integritásának megőrzése, mint kamaszkorában az anyukáját, mert akkor még élvezni is tudná a "legszebb éveket".
És kevésbé személyesen: hogy is van tehát ez az egyházi fenntartással? Lehetne baromi jól megoldani, persze nem emberek, és főleg nem magyar emberek lennénk, ha nem szúrná(n)k ezt is el. Adottak az adósságban fetrengő önkormányzatok, akik örülnek, hogy lepasszolhatják az iskolát valakinek, ráadásul állami támogatással. Adottak az egyházak, akik - mint az a küldetésnyilatkozatban is szerepel - terjeszteni akarják az igét, és kis hátszéllel még pénzük is van rá. Adottak a szülők, akiknek ha nem hívnák fel külön a figyelmét a változásra, a gyereken talán nem is vennék észre, hogy egyházi iskolába jár. Érdekes kérdés, hogy az öltözködési szabályok (amiket, ha szülő lennék, konkretizálva és írásban követelnék, ne nekem kelljen otthon latolgatni, hogy ha ebben a szoknyában engedem el a gyereket, akkor egyest kap-e a töri dolgozatára) akár tetszhetnek is azoknak, akik már lemondtak arról, hogy kamaszkorú sarjaikat megrendszabályozzák. De ez mind csak máz.
Az állóvizet valójában a "világnézetileg semleges" vs. "egyházi" nevelés kavarta fel. Könyörgöm, mi az, hogy világnézetileg semleges? A már említett agykontroll, az semleges? Ha a tanár nőgyűlölő, az semleges? Ha pofára osztályoz, az semleges? Nem vagyunk gépek, nem tudunk objektívek lenni. Az, hogy most deklaráltan egy címkét akasztunk az egészre, mit változtat ezen?
Az a gond, hogy a magyar oktatási rendszerben semmiféle erkölcsi nevelés nem folyik. A szülő mossa kezeit, mondván nevelje meg az iskola, a tanárok meg, amikor épp nem menekülnek a diákok elől vagy nem próbálják meg eltávolítani a YouTube-ra feltöltött videóikat, arra hivatkoznak, hogy "hát otthon nem nevelik ezeket". És tényleg. Mert olyan erős a svájci frank, hogy örülnek, ha munkájuk van és törleszteni tudnak, és kevésbé fontos nekik, hogy a gyerekkel legyenek.
Beszélni, prédikálni sajnos nem elég. Valamiféle példát kéne mutatni. A vallások tele vannak példaképekkel. Nagyrészt megfoghatatlan, távoli személyek: ma például aligha érzi valaki lelkesítő idolnak Szent Bokafixet, aki a 2. században halt vértanúhalált, mert nem akarta, hogy férjhez adják egy "pogány" rómaihoz. De itt van a Dalai Láma, Pál Feri atya meg egy csomó most élő vallásos ember, akiknek igenis van mondanivalójuk arról, amiről a felnőttek nagyon nem szeretnek beszélni, mert akkor szembesülni kéne vele, hogy a hétköznapok lassú gleccsere szépen telehordta törmelékkel a fiatalkori rendíthetetlen elveket.
A gyerekek nagyon rugalmasak, és sokszor le se esik nekik, hogy őket most éppen manipulálják. Lelki zöldgallytörésekkel átvészelik a reggeli áhítatokat meg a evés előtti imát. Még az is lehet, hogy kapnak valamit a batyuba, ami később megóvja őket valamitől vagy átsegíti őket valamin. Amire szerintem egy szülőnek figyelni kell, az az, hogy a gyerekben ne ütközzenek folyamatosan az elvek. Ha nem tud napirendre térni a csuhások álszentsége fölött, akkor tényleg vigye másik suliba. Ha igazságtalanságot lát, menjen be az igazgatóhoz asztalt verni. Ha emiatt a gyereket meg akarják vágni matekból, vigye el a suliból. Előbb-utóbb vagy megjuhászodnak a csuhások, vagy tényleg elfogy az iskola.
Na, ennyi tellett tőlem.