Beküldte Raya deBonel -
Mi a fene bajom van (volt), miután a magyar kabin jelenlegi vezetője (haha, menő lett volna "a dán főnököm"-ről beszélni, de az már nem jön össze) azt találta nekem mondani, mikor már épp felálltam volna, hogy átadjam a helyem az eredményhirdetés következő delikvensének: "In the seven years I have been coming here to these exams, nobody has ever been given an 18. You got three." Elfelejtette talán a születésnapomat?
Volt olyan tanár, aki eleve 16-os skálát emlegetett, olyannyira nem szokás ennél jobbat kapni.
Ezek ugyan szenzitív adatok, de üsse kavics, soha nem éreztem igazabbnak vizsgaeredményemet. Na jó, ez nem igaz. Teljesítményemet nem éreztem még igazabbnak, a pontjaim bizonyos esetekben eltúlzottak, különös tekintettel a francia szinkronra, amikor is a "tailleur de pierre" ("...inkább elmenne követ vágni...") helyett "taille de pierre" ("kavics méretűre szorul össze a gyomra") jött ki a számon. Na de volt olyan, aki szerint Japán az Atlanti-óceánon van, mégis átment. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy ahhoz, hogy az ember két- vagy három idegennyelvű konferenciatolmács legyen, nem feltétlenül szükséges normálisnak lenni. Sőt.
Szóval sikerült, pontosan olyan fényesen, mint ahogy szerettem volna, mégis iszonyúan éreztem magam. Konkrétan olyan érzés volt, mintha valaki meghalt volna (bizonyos értelemben tényleg...). Volt vizsgatemető buli, ittunk, Activityn feladtuk, hogy "pórusösszehúzó mélytisztító maszk" meg "fedettpályás csillagnézés", mégis a mai, kalózos-sörfesztiválos becsiccsentés meg a hazafelé tartó bicikliút kellett hozzá, hogy valóságosan örülni tudjak neki. Meg persze javított a kedélyállapotomon, hogy végre megszerelték az internetet, és rászabadulhattam ide, amivel is megjutalmazom magam a vizsgám örömére.
Volt már néhány "végre túl vagyok" típusú vizsgám, és mindig azonnal örültem, és tök jó volt megünnepelni. Persze spekulálni kezdtem, hogy most mi a gond, és újra meg újra Mario Sepúlveda ismert szavai kerültek lelki szemeim elé. Ez a gond. Mostantól mindig ez lesz. Ez a hivatásom, ez az életem. Soha senki nem fogja megérteni, mitől érzem magam hirtelen jónak vagy rossznak.
Ugyanott tolmács-pszichológustól segítséget elfogadok (á, ez a bejegyzés tegnap ütött volna igazán, ma már olyan gyengusz, hiszen bárgyú örömmel Blu-tackezem ki a fent idézett eredménylapot a Mensa- és a Leopoldo Costa-oklevelem közé...)!