Beküldte Raya deBonel -
El se hittem, amikor ott találtam magam a Boldog Özséb Plébánia sekrestyéje előtt az illetékes nénire várva a szemergő esőben. Azért mentem, hogy befizessek egy misére a nagypapám lelki üdvéért. Hétfőn lesz egy éve, hogy meghalt.
Jóanyám részéről kimondott szadizmus, hogy engem küldött el, akinek agyában Mizsával való gyakori érintkezésem folytán könnyen aktiválódik a "klerikális reakció" asszociációja, ha pappal, templommal, kereszttel vagy üdvösséggel találkozom. Ezerötszáz forintba fáj, hogy a mise elején a pap annyit mondjon: "A szentmisét elhunyt X testvérünkért ajánljuk fel".
Persze lehet, hogy működik: annak idején, harmatos kislánykoromban, amikor még jártam ilyen jellegű összejövetelekre, az én fejemben mindig a szertartás hátterévé vált az illető, elképzeltem az arcát, hogy milyen lehetett, mielőtt meghalt és milyen érzés lehet neki, hogy több tucatnyi ismeretlen ember forgatja a fejében a nevét, miközben imádkozik. Mindazonáltal nem értem, miért fontos ez annak, aki már úgyis..., azt meg főleg nem, hogy Jóanyámnak miért fontos.
Nagypapám katolikus volt (az egyetlen a családban), de reverzálist adott, amikor összeházasodott a nagymamámmal (ez azt jelenti, hogy a gyerekeket reformátusnak keresztelték, sőt, nagypapám nem járulhatott a szentségekhez sem), úgyhogy onnantól kezdve nem járt templomba, nem imádkozott, és amennyire én tudom, nem lökte félre a tálcát a menzán, ha pénteken húst adtak. Engem elvitt gyerekkoromban misékre(ezért "döntöttem" úgy nyolcévesen, hogy ha már megkeresztelnek, katolikus legyek), de ennyi.
Jóanyám volt az, aki törődött vele élete utolsó éveiben, akkor is, amikor már nemcsak hogy magatehetetlen volt, de már a tudata is elhomályosult. Én őszintén megmondom, nem voltam szomorú, amikor meghalt: tudtam, hogy akármi is van odaát, jobb neki, mint ez az emberhez méltatlan vegetálás, amivel az utolsó hónapjait (többnyire kórházban) töltötte. Így is túl hosszúnak éreztem azt az időszakot, amivel kiérdemelte a gyászhirdetések "türelemmel viselt, hosszas szenvedés" érdemrendjét.
Ami pedig a mennyországot illeti: ha van egy szemernyi igazság is abban, hogy Isten szeret minket (nem mintha hinnék benne; amennyit nekem Istenből megmutattak az "erre hivatott" személyek, az leginkább egy titkolózó, kielégíthetetlen, fennhéjázó nagyhatalmú gyerek volt), akkor kizárólag ez jöhet a földi élet után. Nem hiszek a pokolban, a halál utáni büntetésben. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy a nagypapám már rég rájött mindarra, amit életében elrontott, és nem haragszik azokért sem, amit vele szemben rontottak el. Biztos folyton mosolyog, amikor lát minket, leszármazottait, és annak örül, ha az életére emlékszünk, a spontán eszünkbe jutó pillanatokra (nekem ilyen pillanat, amikor csinált nekem egy fakardot, és akárhogy faggattam, nem akart bevallani, hogy ő csinálta, azt mondta, találta), nem pedig annak, ha befizetjük egy misére, aztán a hideg templomban ülve picit megrezzenünk, amikor a nevét halljuk, hogy ez a miénk Tisztára, mint amikor Disneylandben a hullámvasúton készült fényképeket várjuk a kijáratnál.
Én úgy gondolom, misét mondatni valakiért, temetőzni, gyertyát gyújtani valakiért azok szoktak, akik vagy úgy érzik, hogy életében nem tettek eleget az illetőért, vagy bűntudatuk van, amiért "elfelejtették", és tovább merték folytatni az életüket. Ezért sem értem, miért fontos Jóanyámnak ez a mise-dolog. Megtettem, befizettem neki, de a szívem mélyén ellenzem. Remélem, senki nem várja el tőlem, hogy a kedvéért papoknak gazsuláljak.
Este Fefééknél voltunk társasozni: jó volt a sonkás szendvics. (értitek, pééééntek...)