Beküldte Raya deBonel -
Már a Dorian Gray (két hete) óta gondolkozom azon, hogy vajon minden embernek van-e durván rossz oldala (vagy csak akkor jön ki belőle, ha tudja, hogy megteheti?), hogy milyen az enyém, és hogy van-e olyan egyáltalán, hogy "jó" és "rossz". Hiszen aki egy csapongó bohém életművész, az esetleg rossznak tartja a puritán jó kislány énjét, és viszont. Minden attól függ... hogy melyik alakul ki először? hogy melyiket hozza otthonról? hogy melyiket akarja inkább? És a rossz az a jónak az ellentéte, vagy egyszerűen csak más? És amikor megbánunk valamit, akkor a másik énünk veszi át az irányítást egy pillanatra? Törvényszerű, hogy amikor csak az egyik énünk dönt, akkor előbb-utóbb a másik is odaszaglászik ellenjegyezni? Köze van ennek az észhez és a szívhez (talán az eszünkkel hozzuk a "jó"-nak nevezett, racionális, konvencionális, megszokott döntéseket, a szívünkkel meg a "rossz"-nak megfeleltethető ösztönös, emocionális, örömöt okozó újdonságokat?)? És azt mivel döntjük el, hogy a szívünkre vagy az eszünkre hallgatunk?
A jó énem vegetariánus, nem iszik alkoholt, minden hétfőn hórázni megy, de csak 9-ig, hogy időben hazaérjen. Kedden hastáncol, szerdán elmegy a Rózsába és a legunalmasabb informatikussal is bájolog, aztán jó sokáig ott marad a barátaival, és mivel biciklivel jár, nem kell hazavinni. Az időközben érkező bélyeggyűjtemény-megmutatási ajánlatokat szendén elutasítja (a legjobb a múltkor érkezett: "Gyere fel hozzám egy kávéra! Ja, kávém az nincs."). Csütörtökön, ha törik, ha szakad (az eső), elmegy jógázni, de egyébként igyekszik nem izzadni. Reggelire gyümölcsöt eszik, és véletlen se zabál kolbászt este 10-kor.
Néha ugyanakkor felfüggesztem ezt az énemet, és ha esik, akkor nem megyek én sehova, helyette kolbászt zabálok és pálinkázok. Harmadik nap se mosom meg a hajam, sőt, ha olyanom van, egy hétig nem fürdök. Kitágult pupillákkal koslatok valami jól kinéző érdektelen hím után. Ha valami nem tetszik, azonnal felcsattanok, és képes vagyok körömszakadtáig küzdeni a macsóság vagy a butaság ellen. Kijavítom a tanárokat, lemosom a csoporttársakat.
Látható, hogy ezt a kettőt elég gyorsan meg lehet unni, így hosszabb távon talán egyensúlyba kerülnek. Vagy, ahogy már a Fekete Hattyú kapcsán elmélkedtem róla: ez még mindig csak fekete-fehér, én meg színekre vágyom?
Hogy ne csak kérdésekből álljon ez a bejegyzés, elmondom, mit gondolok. Dorian Gray semmit nem nyert azzal, amiben ő más volt, mint a többiek, mert pontosan tisztában volt a tettei következményével, nem menekült meg semmi elől, csak éppen a többi ember nem tudott a bűneiről. Eleinte. Utána meg becsapták magukat a látszattal, hiszen ilyen angyali arcú fiúcska nem lehet bűnöző...
A gyilkosság egy csomó műben olyan határvonal, amit ha egyszer átléptél, nem tudsz visszafordulni. Soha életedben nem lehetsz senkivel teljesen őszinte, mindig össze fogsz rezzenni, ha valaki felajánlja, hogy felássa a kertedet, vagy megkérdezi, hol vérezted össze ilyen csúnyán az ingedet. Nem hiszem, hogy sokan képesek lennének rá. Másfelől meg, ha bevezetik a jegyrendszert, simán ölni fogunk egy kiló kenyérért. Én nem, én nem eszem kenyeret. Amit én eszem, az addigra már úgyse lesz.
Az ember megdöbbentően rugalmas lény. Nagyon tud élni a legszűkösebb körülmények között is, vagy a legnagyobb luxusban se.