Beküldte Raya deBonel -
Már olyan régóta érlelődik bennem egy poszt, olyan velős és egyszerű és mindent át- és megfogó, csak azt nem bírom kitalálni, hogy miről szóljon.
Talán elkezdek valamit a tegnapi napomról, és átfolyok filozofálásba, és ettől az egész olyan hosszú lesz, hogy senki nem fogja elolvasni.
Voltam fátylas hastáncon. Baromi látványos, én nem is értem, miért táncolnak az emberek segédeszközök nélkül. A vállizmom nem örült annyira a dolognak, de tűrte. Aztán a végén megkérdezte Maya, hogy fátylaztam-e már. Mondom, úgy nézek én ki? Ezek szerint igen. Ennek már a vállizmom is örült: nem hiába fájt.
Aztán voltunk a Szimplában. Én még mindig elszörnyülködök azon, hogy a pasik milyenek. Eleve csak a mozgó prédát veszik észre, és teljesen jellegtelen, pöfékelő lányokra mondják azt, hogy mindjárt odaülnek melléjük. Miközben mi, lányok, egy percet adunk mindegyiknek, de van, amelyik nem is akar élni vele, a többi meg nem is tud róla, de már eljátszotta. Baromira igaz, hogy ennyi idő alatt eldől, kell-e az illető vagy sem. Nekem papírzacskó alatt, szájpecekkel kellene egyéjszakás kalandra vinnem valakit, olyan könnyen rájövök, hogy mégse.
Ma pedig megvolt az utolsó minikonferencia. Konkrétan raklapokból összeállíttt kabinban, köhögőgomb nélkül, ormótlan fülhallgatókba integrált mikrofonba fogunk levizsgázni. Amilyen az én formám, mire sorra kerülök, a zsűri már attól sikítófrászt kap, hogy megszólalok.
Vannak néha olyan titkos fantáziáim, amik bejönnek. A fátylas dolog ilyen volt, és ilyen az is, hogy egy bizonyos tanár (az egyetlen, akiről ezt el tudnám képzelni) a vizsga után azt mondja nekem: "Amikor azt mondtad, hogy... (ezt a részt még nem találtam ki, de valami nagyon frappáns kifejezés lenne, például, hogy "ordas eszmék"), akkor a bizottság konkrétan maga alá pisilt a gyönyörűségtől".
Amióta biciklizem, három fantáziám van: az első egy szép nagy palack rovarirtó, amit odafújnék a rohadék kis fekete bogárkák felhőjébe, és az összes mocsadék szemét állat döglötten hullana alá ööö... kicsit elragadtattam magam, na de az már tényleg túlzás, hogy naponta uszkve százan a melltartómon belül leljék halálukat, s lehanyatló fejtorukat dús kebleimen helyezzék örök nyugalomra...
A második egy bazi nagy gumikalapács, amivel odasóznék az Aquincumnál a zebrán+biciklis átkelőn parkoló, LOVE-77 rendszámú ezüst Lexusnak.
A harmadik ezeknél sokkal pacifistább: egy innovatív gördülő rámpa, ami a bicikli első kerekére lenne erősítve, gombnyomásra lecsapódna és szép finoman eresztené fel vagy le a járművet a járdaszegélyekre (de említhetném itt a Műegyetem előtti utat is, amit nem sikerült 10 centi széles hézagok nélkül leaszfaltozni), aztán egy ügyes mechanizmus visszaszedné a kerék fölé, ahol mondjuk sárvédőként funkcionálna.