Beküldte Raya deBonel -
Most már vigyáznom kell: a múltkori, táboros bejegyzésem után körbejárt a link a legnagyobb kórus listáján, és tegnap a mensás fiatalember anyukája is azzal fogadott, hogy aranyos a blogom. Glupp.
Szóval azzal kezdeném: a Müpa színpadán szabad tempóban (értsd: ötszázan a sajátjukban) Tavaszi szél vizet árasztot suttogni priceless. Kocsis-Holper Zoltán vastapsot meg lábdobogást kapott érte az összes kórustól, kár, hogy soproni, mert az ő kórusára szakítanék időt.
Még sose láttam zenekart hátulról, de nagyon vicces. A kottájuk egyik oldalát ugye el kell takarni valamivel, és ott a családi fotóktól a veteránautós újságig minden volt. Én egészen az üstdobos mögött álltam, aki, szegény, átlag tízpercenként jutott szóhoz, de azért minden hangolásnál gondosan kimérte a hangszerét. És nem tudom, hogy a többi karmester is bugizik és pofákat vág-e a kórusra meg a zenekarra, de tényleg segít, visszaidézi a tábori, fetrengős röhögőgörcsöt kiváltó magyarázatokat. Ahhoz képest, amit nekünk előadott, a koncert előtti ismertető valósággal vérszegény volt. Asszem, az énekórákon szocializálódott közönség (még!) nincs felkészülve arra, hogy "Berlioz őrült volt", meg "a nők ivaréretlen állapotban incselkednek a férfiakkal".
Annak ellenére, hogy figyelmeztettek az elájulás esetleges esélyére, tudtam, hogy amíg énekelni kell, addig nem lesz baj, én csak olyankor ájuldosok, ha nemhogy nem kell, de nem is lehet csinálni mást, csak állni. Márpedig itt kellett.
Fura, hogy gyakorlatilag felelősség nélkül álltam ott, két szülőmön kívül senki oda se figyelt rám, mégis ugyanúgy éreztem azt a kis energiagombócot a gyomromban meg a dobogást a szívemben, mint amikor vizsgázni kell. És ahogy vizsgákon, itt is teljesítménynövelő hatása volt. Az első darabnál. Puccinit már rutinból énekeltem, addigra elegem lett az adrenalinból. Meg melegem is.
Most meg olyan nyüsz hangulatom van. Persze jó, hogy túl vagyunk rajta, végre koncentrálhatok a NAGY VIZSGÁra, meg a szakdolgozatom is előrehaladott állapotban landolt két perce a konzulensem postaládájában, de jó lenne megint készülni valamire. Próbálni. Röhögni. Énekelni.
Jövőre ugyanitt? Hazajönnék Brüsszelből menzakaját enni? Úgy tudom, Sopronban lesz a tábor, az végülis nincs olyan messze. De addigra már az IQ-rus színeiben kéne odaállni, elvégre remek férfikarunk is van, pont hat fő, ha beleszámolunk mindenkit, aki valaha énekelt benne.