Vigyázz

Olyan nagy valami nem történt (megkezdődtek az év végi értékelések; ilyenkor Maitai mindig behúzza a nyakát és idétlenül mosolyog, de a tanerők nem veszik a lapot, hogy talán nem kéne rangsorba állítaniuk minket egy viszi/nem viszi típusú vizsga vonatkozásában, meg hogy az amúgy is megtépázott image-emnek a legkevésbé sem használ, ha közlik, hogy én nem fejlődtem semmit, mások viszont milyen sokat, és már majdnem olyan meggyőzőek/nagy szókincsűek/büzüge farkúak, mint én), viszont muszáj már írnom valamit, nehogy elszokjatok tőlem.

Tegnap jót röhögtem.

"Tolerálni azt kell, amit legszívesebben egyáltalán nem tolerálnál. Például időnként X, Y, Z, vagy W stílusát. (Elnézést a terjedelmi okból nem említettektől.)"

Ma pedig Jóanyám egy kérdéssel lepett meg. Hallotta a rádióban, hogy ha egy gyerek agresszíven játszik, akkor nem szabad beleszólni, mert az neki a magánszférája, a kolléganői meg erre kikeltek magukból, miszerint láthatjuk, hova vezet ez a fene nagy odahagyás. És hogy én erről mit gondolok.

Hát azt gondolom, hogy már nem is tudom, melyik országról olvastam, de talán a japánokról, hogy bizonyos korig a gyerekek bármit megtehetnek, aztán eljön egy pont, amikortól felelősek lesznek. És szerintem ez baromira hiányzik nekünk. Az első hosszúnadrág, a bár micvó, vagy akár csak egy komolyabb szem közé nézés, amikor is közölné velünk az illetékes, hogy "mostantól felnőtt(ebb) vagy, felelősséggel tartozol, vigyáznod kell a dolgokra és az emberekre".

Nekem az elsőáldozás volt anno ilyen, fél évig készültünk rá, tanultunk, elmélkedtünk, gyóntunk, gyakoroltuk a kézbe meg szájba áldozást (nem röhög), aztán felvette mindenki a ministránsruhát (hiába pattogott az egyik anyuka, hogy pedig milyen szép fehér  ruhát turkált Juliskának!), átvonultunk a templomba és fogtunk a kezünkbe egy szál gyertyát, gondosan kivágott kartonkörrel, nehogy a forró viasz a kezünkre csöpögjön (még távolabbi emlék: halálra rémülök és egy életre megutálom a cserkészeket, mert elsősként egy kísértetjárta plébánián üvöltve üldöznek egy gyertyával, hogy a forró viasz a kezünkre csöpögjön, és szörnyekké változzunk), mise volt, és megvolt az elsőáldozás. Persze ez mind semmi, az igazi menő a bérmálkozás lett volna, de akkor azt még nem nagyon reklámozták, később meg már nem érdekelt. A vallásosságból semmi sem maradt, na de én akkor istenigazából síelő vallású voltam, nekem semmibe nem került liturgiát kitalálni ahhoz is.

Szóval én mindig igényeltem azt, hogy valaki elém álljon és megmondja, hogy most megint történt valami. Ezért szeretem a narrátoros filmeket, ezért mozdulok magamtól olyan nehezen, és ezért gondolom azt is, hogy a gyerekeknek is ez kéne.

Na de nagyon elkanyarodtam a tárgytól. Szóval az szerintem se helyes, hogy a több tízezer forintos játékát szarrá püfölje a csemete, én meg nézzem elolvadva, hogy milyen jól szublimálja az agresszióját. Ilyen esetben tuti, hogy beavatkoznék. Mondjuk ha a gyermek egy picit is az anyjára üt, akkor vigyázni fog mindenére, mint a hímes tojásra (anno az óvó néni, mikor jött családlátogatásra és megmutattam neki a kedvenc könyvemet, közölte, hogy biztos nem sokat forgatom. Ld. még: anyád). De ha csak egy rongybaba fejét veri a földhöz, vlsz. levonnám a következtetést, hogy még mindig jobb, mint ha a sajátját vagy netán valaki másét verné.