Hattyak

Arra gondoltam, nyitok egy külön lelkizős blogot, mert ehhez már semmi közötök, de részben mert ithil és talán mások is bírják az ilyesmit, részben meg mert külső megjegyzések híján végképp elszállnék és/vagy befordulnék (befele álló szemgolyóval meg veszélyes repülni), szóval a lényeg, hogy itt maradnak ezek a messzemenően személyes bejegyzések is, legfeljebb nem leszek sztárblog. Ti meg becsüljétek meg magatokat, ne éljetek vissza a bizalmammal. Na.

Szerda óta nem ültem géphez, mégpedig azért, mert a napi kb. 40 km tekerés és kb. 0 elfogyasztott szénhidrát egyvelege úgy lefáraszt, hogy mire hazaérek, nagyjából csak aludni van kedvem. Pedig történtek érdekes dolgok.

Mindjárt az afteren szóba került például A fekete hattyú. Én eddig nem is gondoltam rá, hogy ezt saját magamra is vonatkoztathatnám. Sajnos ott és akkor csak cenzúrázottan tudtam megbeszélni a dolgot Hermionéékkal, és utána még sokáig zakatolt bennem a kérdés. Szóval hogy én is fehér hattyú vagyok-e, kell-e nekem fekete, mitől jön az elő, és egyáltalán.

Ott még úgy éreztem magam, mint az Egy gésa emlékirataiban a kislány, amikor már hordhatja a gésajelöltek ruháját, de a hajában még nem vörös, hanem mintás a szalag, hogy mindenki láthassa: még nem volt meg a mizuagéja. Hogy az mi, és volt-e egyáltalán (úgy tudom, ilyen formában nem), lényegtelen, csak az zavart, hogy van valami, amin már "mindenki" túl van, csak én nem, és nekem is túl kéne rajta esnem, mert attól "több", "érettebb", "lazább" leszek.

Aztán belegondoltam, hogy nem véletlenül nem azonosultam én a borderline-gyanús balettáncossal: valószínűleg az én gondjaim nem a fekete-fehér tengelyen helyezkednek el. Másfelől meg igenis érzek magamban olyasmit, amit Douglas Adams valahogy úgy írt le, hogy "mintha állapotos" lett volna (mármint nem ő, hanem az egyik karakter; egyáltalán el se tudom képzelni, hogy képzeli el egy férfi az állapotosságot, bár, gondolom, pont annyi fogalma lehet róla neki is, mint nekem, de nekem legalább méhem van): vagyis, hogy valami készülődik bennem. De hogy nem feketehattyú-tojás, az szinte biztos.

A "kitörés" folyamata is érdekelne. Hogy is hangzott? "Élj egy kicsit". Nekem mit jelentene ez? Olyan dolgokat kéne megtennem, amiket nem akarok, arra hivatkozva, hogy ezt a fekete énem szeretné? De egy olyan világban, ahol mindent fejben teremtek meg magam köré, honnan tudhatom, hogy mi az, ami csak a fehér én merev elutasítása, és mi az, ami az igazi énemnek nem fekszik?

És itt jön a dolog legérdekesebb része. Tegyük fel, hogy fehér hattyú vagyok (bár nem érzem magam annak). Ha lesz egy fekete hattyúm, akkor még mindig nincsenek színeim. Ez így legfeljebb egy szarkára, egy whiskyre vagy egy ünneplő ruhára elég, ezeket meg, a szarka kivételével, utálom. Én nem az ellentétpáromat keresem, hanem ami összeköti a kettőt. Ha színről beszélünk, akkor a piros árnyalatait fedezem fel éppen. És nem vagyok hajlandó szégyellni magamat azért, mert van valami, amit még nem találtam meg. Tudom, hogy úgyis jönni fog, és észre fogom venni, mikor, melyik döntésem fakad tényleg ebből.