Beküldte Raya deBonel -
Múlt hétvégén adták másik kedvenc filmemet, a Shawshank Redemptiont a tévében (ennek kivételesen még a szinkronja is jó). Az a vicc, hogy nem tudtam visszaemlékezni rá, miért kezdett el először érdekelni, aztán rájöttem, hogy ez is kamaszkorom sötét mélységeiből bukkant elő. Így tanultam angolul. Vastagon igaz rám a "fekete doboz" kognitív elmélete...
Szóval bele voltam esve Stephen Kingbe (már akkor is az idősebb pasikat kedveltem ;) ), és rátaláltam az IMDB-n erre a filmre, aminek gyakorlatilag minden sora egyben idézet is. Már egészen felépítettem magamban a történetet, mire végre rátaláltam, A remény rabjai (Different Seasons) című kisregénykötetben. Annak idején nagyon hülyének tartottam a magyar címét, ma már nem annyira. Közben empatikusabb is lettem, na meg szereztem némi tapasztalatot azzal kapcsolatban, mennyi beleszólása van egy fordítónak az általa gründolt mozgókép címébe (a hajam égnek állt a Lekoppintva - Öltözz úgy, mint a csillagok!-tól meg A te stílusod, a te szobád-tól, sűrítsd be ezt három szótagba, szövegenként úgy ötvenszer).
Miközben néztem, párhuzamosan ment a fejemben az angol szöveg, meg a könyv magyarul. Szakmai ártalom. :) Van ennek is egy olyan stílusa, mint a Hunger Gamesnek, szóról szóra csattanó ("time can cut like a blade", "never to be caught" és társai), marha nehéz lehetett lefordítani. Legalább nincs tele olyan hülyeségekkel, mint A fekete ház ("Prérifarkas uralkodik", "heavy metál mennydörgés" és egyebek).
Már megint szakmázok, pedig messzemenően nem erről akartam beszélni. De így talán könnyebb elrejteni a tényleges mondanivalót. Tegnap hallgattam egyébként egy előadást Frédérique Rausertől, aki valami attasé a Francia Intézetben, magyarul csak az Eszterházy-torta és a füstölt csülök erejéig tud, és olyasmiket mondott, hogy a személyközi kapcsolatokban két célunk lehet: értékesnek érezni magunkat, és megvédeni az intim szféránkat. Ehhez aztán kapcsolódnak operatív, szimbolikus és területi játszmák. Például amikor egy idősebb nőtől azt kérdezik, hogy vannak az unokák, akkor nagymamaszerepbe helyezik, ha viszont azt, hogy milyen a munkahely, akkor a szakmai szerepét ismerik el. Szóval én itt most professzionális szerepemben tetszelgek, így próbálok valamiféle (reform)kolbászból kerítést fonni a "titkos kertem" köré. Ami megint SK-könyv címe. Asszem, ezzel bezárult a karám. Mehet a lényeg.
Közhely, hogy "amit nem vehetnek el tőled: emberi tartás, istenhit, szeretet...", auschwitzi túlélőktől zsoldosokon át ferences diákokig sokaktól hallottunk már ilyet (bár utóbbiak esetében az istenhit talán nem esik ilyen védettség alá). A remény rabjaiban ez kézenfekvő módon a remény. Ezt magyarázza a főszereplő nagy beleéléssel. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon nekem mim van, ami belülről meg tudna védeni a külvilág "eredendő, természetes rázkódtatásai" ellen. Ugyanis ha éppen nyugalom van, csak éppen depresszió, elég a személyes panteonomra gondolnom, és máris nevetségesnek tűnnek ezek a problémák. De amikor épp teli tüdőből üvöltök valami miatt, akkor ez kicsit nehezebb.
Szóval: mi van odabent? Van néhány tippem, de egyikről sem érzem, hogy igazi lenne. A fent említettek egész biztos, hogy hiányoznak belőlem, vagy már megint másoktól függnek. Most asszem, az a legfontosabb dolgom, hogy megtaláljam. Ha már Fefét is rávettem, legfőbb ideje, hogy megnézzem én is azt a bizonyos filmet. De legelőször is elmegyek, veszek a biciklimre egy bazi drága lakatot. Végülis témába vág: védjük, ami a miénk...
Ja, amúgy gáz, hogy itt zajlik a lelki életem a blogon? Csak mert ezzel sosem kerülök főoldalra.