Beküldte Raya deBonel -
Mátyásföldön megelevenedett nekünk Bacher Iván egyik regényalakja, Anna, a nyugdíjas magyartanár szelleme. Elképesztően alacsony, posztókabátos néni szólított meg minket, hogy felsegítenénk-e a HÉV-re, mert a kabátot is emelni kell, és még táskája is van.
Igazán szerény volt, azzal kezdte, hogy ne haragudjunk, hogy megzavarja az eszmecserénket. Aztán előjött a "mai fiatalok öltözködése" nevezetű panellel, de nem azt mondta, hogy milyen botrányos is az, hanem hogy milyen szépek is vagyunk mi, húszévesek, az ablakból mindig lát ilyeneket. Ekkor tűnt fel a ceruzával rajzolt szemöldöke és az élénk mályvaszínű kalapja. Amikor elpöttyintette, hogy nemrég múlt nyolcvan, Kattal unisono sikoltottunk fel, hogy "Mennyi?" Nem néztem volna hatvannál többnek.
Huszonöt évig volt iskolaigazgató a sashalmi általános iskolában (onnan jött most is, a pedagógusklub karácsonyi műsorát tartották). Oroszt és magyart tanított, pedig annak idején német szakra jelentkezett. A haját nem bodorítja, egyenes és rövid. Már tudja, hogy jövőre egy barátnőjével Svájcba utaznak, és addig meg kell tanulnia angolul. Az arca alig ráncos, és amikor beszél, finoman felhúzza a szeme alatti bőrt, hogy még jobban lássa a vele szemben ülőt. Katnak azt mondta, olyan a szeme, mint két szilva. Megírta az iskolája történetét, de arra is jutott ideje, hogy rendes műfogsort csináltasson.
Eszement, nem? Szeretnék ilyen penge lenni nyolcvanévesen, pláne amilyen nyolcvan év neki ebben az országban kijuthatott. Szeretnék ilyen messze lenni a közhelyektől, az önsajnálattól és a magánytól, mint ő. Van még időm megvalósítani. Ideírom, mennyi:
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
év
Az jutott eszembe, hogy a blog olyan, mint egy mozaik. Ha most több a fekete bejegyzés, arra kell gondolni, hogy éppen a földet rakja a főalakok alá az illető. Ha sokáig csend van, akkor felhők készülnek az égre. A blogban az egész ember benne van, de mindig másik oldalát mutatja, csak az olvasónak tűnik úgy, hogy a blogger teljes három dimenziójával benne van minden egyes bejegyzésben.
A blog csak az ember élete végén válik teljessé. Akárhány bejegyzés van benne, az már végleges, nem lesz több. Az ittmaradóknak abból kell gazdálkodniuk, amit addig sikerült leírni. Grafomán vagyok, mert nincs egyéb vágyam, mint hogy ne értsenek félre.