Beküldte Raya deBonel -
Még adós vagyok egy zanzásított élménybeszámolóval az év eddigi legjobb hétvégéjéről.
Jóanyám ötlete volt, hogy a Fekete hattyú után örvendeztessük meg magunkat egy kis mexikói kajával. Az Iguanát már régóta őriztük jó emlékezetünkben, és úgy tűnt, nem is alaptalanul.
Előtte volt egy kis "nincs kenyerük? egyenek kalácsot!" típusú élmény: az Auchanban az összes pénztár működött, ugye, péntek délután roham várható. Viszont alig lézengett valaki. Jóanyám kérdezi, miért. "Hát hónap vége van!" - mondta a pénztáros. Hú.
Mindennek az Iguanában nyoma sem volt: teltház, vidám és hangos társaságok ünnepeltek mindenféle szülinapokat. Mi meg konkrétan végigettük az étlapot, a pincérnő a végén hangosan gratulált hozzá. Én legyűrtem egy "ötösfogatot", vagyis egy kosár tortillachipset guacamoléval, tejföllel, sajtszósszal és kétféle salsával, egy enchiladát csokis-fűszeres mártással, meg egy fahéjas kakaóba hempergetett fagyit. Jóanyám nachost, vega burritót és csokitortát kért. Természetesen a Mai Tai koktél se maradhatott el. Nem volt rossz, de a lime-onádé még jobban bejött: cukor talán nem is volt benne, savanyúság annál több. (Valami ilyesmi lebegett a szemem előtt tegnap a Quimby után, de kénytelen voltam kiegyezni egy Mojitóval, én szegény.)
Szombaton a masszív kalóriabombától kiütve fetrengtem, fordítottam egy kicsit, azon is fetrengtem (konkrétan a nyálkásfejűhal tette be a kaput), aztán elmentem dalolni. Ez azzal jár sajnos, hogy hazafelé jövet, a saját zenémet hallgatva (amit többnyire férfiak énekelnek), az alsó hangok egyszerűen bennszakadnak a torkomban, legalábbis kifelé nem jön semmi. Az ötvonalas skála fölött három hanggal nyomjuk, ez azért az én mezzo hangommal elég komoly megpróbáltatás. De muszáj volt betagozódnom a szopránba, mert annak van megjegyezhető dallama. A tenorokat sajnálom, azoknak pont ugyanolyan magasat kell kiénekelniük, mint nekünk.
Ma befejeztem az utolsó epizódnak legalább a szövegét, próbáltam visszanyerni valamennyit abból, amit előző éjjel nem aludtam, nyulat festettem a körmömre, egyszóval produktívan telt a nap. Este pedig megnéztük a Játék a kastélyban-t a Vígben. Végre egy vígjáték, ami tetszett! Nem kizárólag bárgyú karakterek voltak benne, nem özönlötték el a színpadot a statiszták, és nem is énekeltek. Kimondottan üdítő volt. Molnár Ferenc nagyon, de nagyon tudott.
Már eleve azzal kezdeni egy darabot, hogy "azon gondolkozom, milyen nehéz elkezdeni egy darabot", és ugyanezt a pofátlanságot háromszor eljátszani az első felvonás végén, egészen zseniális. Persze csak egyszer jópofa, máskor meg kell oldani a szereplők bemutatását a hagyományos eszközökkel.
Két kedvenc mondatom:
"Ha nem ura, akkor rabszolgája" (mármint az ember a mesterségének)
"Így hatvan felé az emberben annyira felgyűlik az apai szeretet, hogy kell neki valami gyerek."
És most már tényleg lerázom az összes olyan dolgot, amihez nincs kedvem, behennázom a hajam, pilatesezni fogok, meridiánt masszírozni, és angol beszédeket ismételgetni mondatról mondatra. Víg élet lészen.
Úgy tudniillik nem lehet, hogy vagy egyetemen vagyok, vagy sportolok valamit, de ha egyiket se, akkor emberekkel találkozom, ha pedig véletlenül itthon vagyok, akkor egy fordításon kotlok, és ha netán ettől már-már fellélegeznék, akkor a tanárok az utolsó pillanatban a postaládámra zúdítják házifeladat- és kiselőadás-igényeiket. És tök jogosan teszik, elvégre ezért járok oda. Muszáj lenne gyakorolnom, mert állítólag mindenki csinálja, meg persze ettől biztos fejlődnék.