Beküldte Raya deBonel -
Szeretem azokat a filmeket, ahol megteremtik az illúzióját annak, hogy bepillanthatsz egy szakma kulisszái mögé, legyen az akár egy szakács, akár virágkötő, akár (naná) tolmács. De a legizgalmasabbak a művészek: a Piaf, a Billy Elliot, a Lesz ez még így se és társai, amelyekben többnyire a pszichológiai vergődést domborítják ki. A Fekete Hattyú ehhez még hozzáadja a tánccal járó vért, verejtéket és ropogó ízületeket, hátborzongatóan hitelesen. Mondom ezt úgy, hogy a balettal kapcsolatom utoljára egyszámjegyű éves koromban volt, de óvodásként még balerina akartam lenni. (Olyan alkattal, hogy maximum Maja, a méhecske szerepére pályázhattam volna, csak róla tudtommal nem írtak balettet.)
Azon túl, hogy kérem szépen Natalie Portman edzéstervét, állati ügyesen adagolta Aronofsky az információt. Nem mutatott egy kicsivel se többet, mint feltétlenül szükséges, sokszor csak sejtetett, például a vállvakarással kapcsolatban. Nem volt annyira "amerikai", hogy például pszichiáteres jeleneteket is bevágjon, ahol egy fehér köpenyes bácsi a szánkba rágta volna, hogy mi a baja a hölgynek. Zseniális a film vége is, ahogy a főcím alá már csak a közönség reakcióját vágták be. A végén még kíváncsi maradtam egyes karakterekre, Pierre Leroyról például szívesen megtudtam volna többet. Imádtam, hogy egy ponton franciául kezdett káromkodni, gyanítom, hogy ez Vincent Cassel magánakciója volt, mert a szövegkönyvbe nem került bele.
A felirat íróját sajnos a struccfalka módjára felemelkedő fejek eltakarták előlem, de dicséretes, amit csinált. Régóta az első felirat, ami tetszik.
Még az elején eszembe jutott, hogy a közönség a romkomokra meg az idétlen vígjátékokra tódul, mégis a nagy, drámai alakításokért szoktak Oscart kapni. És ezek azok a filmek, amikre emlékszünk. Utána már nem volt időm ezen filózni. Nagyjából lehetett sejteni, hogy ez lesz a vége, csak nem volt biztos, hogy hogyan. Egy táncos karrier tökéletes csúcspontja. Hm. Jó film.