Gender

Basszus baromiciki, amire rájöttem. Mit ágálok én, vulgárfeminista, a Gender Studies mesterszak reménybeli hallgatója, a hímsovinizmus meg a férfiuralom ellen, amikor a szívem mélyén én is felsőbbrendűnek tartom a férfiakat??

Ezért szeretem jobban, ha pasik tanítanak, ezért vannak a legjobb barátaim között pasik, és ezért mondják rám, hogy férfi lelkem van. Valahol belém van kódolva az, hogy a férfi az erős, az okos, a nyugodt, a valamilyen, a nő meg egy jellegtelen háztartási gép utód-output funkcióval. Még ha kismillió bizonyítékát látom is annak, hogy személy szerint én nem vagyok az, és még több jelét annak, hogy bizony az úgynevezett erősebb nem se áll mindig a helyzet magaslatán (sőt!).

A lányokkal nem szeretek versenyezni, a lányoktól félek. Erőt fitogtatok, pedig ott a szociális készségek a menők, azokat meg nem lehet összemérni, azokat folyton össze kell simítani a másokéval. Sosem áll meg a helyezkedés, egy egész szemeszter smúzolását lehet tönkretenni egy tizedmásodperccel megkésett reggeli köszönéssel.

Valamiért azt gondolom, ha a pasik elfogadnak maguk közül valónak, vagy legalább hajlandók úgy rám nézni, hogy nem a "luk" az első képzettársítás a fejükben velem kapcsolatban, szóval, ha szellemi síkra tudjuk terelni az interakciót, akkor nyert ügyem van, akkor már csak utol kell őket érni. De mi a fészkes francért gondolom, hogy előttem vannak? Persze a tanáraim, akik 10-20 (50!) éve vannak a pályán, perszehogy, na de a nőkkel kapcsolatban miért nincs olyan késztetésem, hogy utol kéne őket érni? Talán mert ők nem fitogtatnak?

Nőiesen nézek ki, nőiesen öltözködöm, nőies a mozgásom, a beszédem és a gondolkodásom. Valami mégsem stimmel. Csak tudnám, mi a fene az.