Bisztingváljunk

Az apropót ez az étterem adta. Az aprót meg mi (S. úr a számlára rajzolta le az ujjával, hogy borravalót szeretnénk adni, mert arrafelé nem szokás).

Úgy esett, hogy az utolsó este rájöttünk, mégse maradt elég milánói és kínai, és elmentünk egy harmadik náció ételeit is felkutatni. Az ilyen településeken nagyjából egy betűt lehet megválasztani: hegyi vagy helyi. A hegyi kaja krumpliból, szalonnából, hagymából és sajtból áll, a helyi pedig talán valami olyasmi, amit nekünk sikerült enni.

Üres volt a hely, amikor bementünk, de valószínűleg másoknak se volt több fogalmuk róla, hogy hol kéne enni, mert amint megláttak minket, csak úgy tódultak be. Franciák is, de azoknak is magyarázták a sajtokat, biztos Párizsból jöttek. (Hazafelé még útbaigazítást is kértek tőlünk, S. úr elküldte őket a másik irányba, én meg hűen tolmácsoltam.)

A vendéglőt egy átlagosan 175 cm magas házaspár vezeti. Remekül kiegészítik egymást: a 2 méteres pasi leveszi a bárpultra akasztott poharakat és a még magasabbra tett üvegekből tölt bele, a 150 centis nő meg gondolom lejárkál a nagyon alacsony pincébe, hogy példának okáért cidre-t hozzon.

Az étlapon szerepelt 4 kaja, 10 fondü- és 6 raclette-változat. Párokba rendeződtünk, a szelídebb ízek kedvelői vargányás fondüt, a bevállalósabb XNX meg én egy kéksajtból, morbier-ből, reblochonból és brie-ből álló raclette-et kértünk. Ilyenhez még nem volt szerencsém.

Ránézésre az egész malackodás: egy kis teflonlapátban megolvasztod a sajtot, közben széttrancsírozod a főtt krumplit (a felvágottat megpróbáltuk a sütő tetején megpirítani, de kétméteres házigazdánk gazdag grimaszkészlete még a füstjelző megszólalása előtt elmimikázta nekünk a szemünkre hányást), beleturkálsz kicsit a salátába, és amikor már jó vatyálós, na akkor jön az egésznek a tetejére a sajt.

A malackodásban bajnok XNXN művészi installációt készített "gombaembrió formaldehidben" címmel:

Aztán az étkezés végére kijött belőlünk az éhező kelet-európai paraszt, és hiába durrantunk már ki, kértünk még egy kétfős csokifondüt hatan.

Az étlapon az volt, hogy "szezonális gyümölcsök". Mi lehet az így januárban, mi terem itt meg - a tobozon kívül? - morfondírozott S. úr. Mint kiderült, holipni, pillecukor és tagada (epres Haribo izé, a francia konyha meghatározó ízvilágának egyik eleme).

Ugye a fondünek sajátossága egyrészt az, hogy ha pasztillákból csinálják, akkor sok idő kell, mire eléri az igazi forró csoki állagát, a másik pedig, hogy több kell belőle, mint amennyibe ténylegesen mártogatni tud az ember, pont azért, hogy az utolsó kis gumicukornak se csak az aljára jusson. Ez a két tényező váltotta ki belőlünk az alábbi viselkedési formát:

Modern kínzási forma: ujjégetés.

Öhm.

S. úr és én gazdagabbak lettünk néhány kimoshatatlan folttal a pólónkon (itt jegyezném meg, hogy érdemes velem síelni jönni, normális szituációban ugyanis olyan nem fordulhat elő, hogy túrabakancsban félmagas szárú túracipőben, mackónadrágban, jégerfelsőben, smink, fülbevaló és parfüm nélkül kimenjek az utcára), hangerőben pedig jóval felülmúltuk a többi vendéget, akik egyébként eleve azért üvöltöttek, hogy ne csak minket halljanak. (A Mauróban szoktunk még ilyenek lenni, de olyankor olaszok vagyunk, és egyébként is részegek.)