Beküldte Raya deBonel -
Most fejeztem be az Alekszandra és a teremtés növendékeit. Ez volt az első ukrán sci-fi az életemben, de ha a többi is ilyen, nem az utolsó. Ezt a könyvet már a metróban kinéztem magamnak a szépséges zöld címlapja miatt, aminek persze semmi köze a könyv tartalmához (vagy... fene tudja... az információs makrostruktúra valahányadik dimenziójában éppen ez is megbújhatott), de csak most jutottam hozzá.
Magáról a könyvről nem mesélnék bővebben, akit érdekel, olvassa el, nekem nagyon rímelt most az iskolai életemre (én nem tudom, mit csináltak az itteni csoporttársaim három hónapig, azt még kevésbé, hogy én mit fogok itt csinálni még fél évig, de ma bementem gyakorolni, és az egyik konszek után a teljes spanyolos csoport, három fő, úgy meredt rám, hogy fél percre megfagyott a levegő - ezek engem itt is, most is utálni fognak...), egyébként pedig lenyűgöző és nyomasztó hangulata van az egésznek. Akinek lelkileg kicsi köze is van az oroszokhoz, szerintem élvezni fogja.
A könyv kapcsán pedig természetesen elgondolkodtam azon, hogy én milyen szófaj vagyok. Ott a legmenőbb igének lenni, abból is felszólító módúnak, de hát én sok minden vagyok, de parancs az nem. A kérdés, a névelő és a jövő idejű ige között vacilláltam, de az elsőnél, remélem, hasznosabb funkcióm van, a második túl szerény választás nekem, így megmaradok a jövő időnél. Vagy ha kombinálni akarom a kérdéssel, akkor én egy "Mi lesz már?" vagyok.
Ez persze csak egy "kint vagyunk a vízből" típusú válasz, gondolkozni fogok az igazin, amit majd gondolkodás nélkül rá tudok vágni.