Csapja fejbe, legyen szíves

A medence áttetsző vizében halak úszkálnak, békésen tátogva, nem túlságosan zsúfoltan. Még akár jól is érezhetnék magukat, ha a sarokban nem lebegne memento moriként hassal felfelé egy méreten alulinak bizonyult társuk. És persze ha a bódé oldalán nem a "Hal vásár" felirat díszelegne.

Az akváriumtól kegyes távolságra elhelyezett asztalon rekeszenként sorakozik az áru. Hozzánk legközelebb pontyszeletek, fölötte bámész halfejek tömött sorai, vértől csöpögő farkak és egy beirdalt fél haltörzs. Felettük gerincig csupaszított harcsa lóg. Hátul külön dobozban a "halászlé alap": a maradék. A falon az árlista: szelet, derék, farok, ikra...

Mindig sor van. Az egyik nő hét fejet kér, középen kettévágva. Közben egy férfi két darab kétkilós pontyot emeltet ki, az egyiket nagynak találja. Mené tekél ufarszin, fordítva.

"Élve kéri vagy csapjam fejbe?" - kérdezi szenvtelenül a vérfoltos kötényű főnök.
"Csapja fejbe, legyen szíves" - feleli a vásárló. A főnök átpasszolja a még fuldokló halat a paraván mögött várakozó, üveges tekintetű mészárosnak. Fél perc múlva az immár elalélt halat szatyorba teszik és átadják gazdájának.

Eszembe jut, hogy annak idején mi még vettünk élő pontyot, nagypapám "csapta fejbe". Vajon ha úgy hangzana a kérdés: "Megöljem?" "Döglötten viszi el?" "Lassú vagy gyors halál legyen?" vagy "Végezzek vele?", hányan gondolkodnának el inkább a halrudacskán? Bennem komolyan megfordult, hogy tényleg jobb lenne vegának lenni. A gond csak az, hogy túlságosan szeretem a rántott pontyot, amelyen a bűntudat esélyét aranybarna panír takarja el.

Egész más így külföldről hazajőve nézni a dolgokat. Franciaországban esélye sem lenne egy ilyen bódénak. Ahmed mesélte, hogy az a rituális bárányáldozat is be van tiltva, amit a muzulmánoknak évente be kellene mutatniuk. Bizonyos vágóhidaknál csinálnak ilyet, gondolom, azért, hogy csak szakképzettek ölhessenek bárányokat. A bárányok meg, felteszem, hallgatnak.