Utolsó nap

Na még ledokumentálom a nagy utazás utolsó napját, aztán a karácsonyra, a kajákra meg a parlamenti tolmácsolásra fókuszálok majd.

Az első városka, ahova Mindenszentek napján ellátogattunk, Beaucaire volt, ahol természetszerűleg minden zárva volt, hétfő lévén mindenképpen hamvába holt ötlet volt.

Hopp egy sárkán. Ennek az a története, hogy szokásos módon lopkodta a gonosz gyík a fiatal lányokat, aztán az egyiket megtartotta, hogy szoptassa a kölykét (mármint a sárkányét). Hét évig lent élt velük a víz alatt a lány, elfelejtette a férjét meg a gyerekét, és vigyázott a kis dögre. A sárkánynak az volt a legfőbb feature-e, hogy láthatatlan volt az emberek előtt, ezért vidáman grasszálhatott a piacon. A csaj viszont kénytelen volt látni őket. Hét év után a sárkány megint kitörölte az emlékeit és elengedte. Viszont amint a hölgy éppen visszaintegrálódott a társadalomba, egyszer csak meglátta a sárkányt a piacon. Az megijedt, hogy megfosztják a mindennapi betevőtől, és kikapta a lány szemét. Ebből a történetből alakult ki a fenti furcsa szobor, amelynek alighanem a nép szolgáltatott igazságot.

A következő programpont a Pont du Gard volt, ami valójában - mint arra idegenvezetőnk felhívta a figyelmet - nem híd, hanem vízvezeték. A hidat csak később építették, a turisták kedvéért.

A Kr. e. 1. században építették, hogy Nimes-be szállítson vizet. 50 km alatt a szintkülönbség mindössze 17 méter! Iszonyatos mérnöki teljesítmény lehetett, nem is véletlen, hogy a Római Birodalom összeomlása után nem bírták fenntartani. A parasztok innen építkeztek, itt vettek vizet stb.

Bemehettünk vizet játszani. Eredetileg végig fedett volt. A lerakódás természetesen vízkő, kicsit a Cillit Bang hatáskörén kívül: 1 év alatt 1 mm-t nőtt.

Utána még hosszan követtük az erdőben a vezeték nyomait. Idegenvezetőnk, mint kiderült, görög volt, és elég vicces akcentussal beszélt franciául, valahogy úgy, ahogy egy magyar is beszél(ne). Mindenesetre hazafelé a vonaton az összes arab ezen szórakozott. Nekem annyira nem tetszett a poén, főleg, hogy magamat se éreztem olyan erősnek franciából.

A következő város Saintes-Maries-sur-Mer volt, a cigányság fővárosa, ahol évente búcsút tartanak védőszentjük, Szent Sára tiszteletére. Engem persze a szentek helyett inkább a "mer" érdekelt.

Ez pedig az elmaradhatatlan édességbolt, ahol, csodák csodája, kiárusítás volt. Beszabadultunk, megkóstoltuk a nugátokat, de végül egy doboz muskotályos bonbon mellett döntöttem, mert szép volt a doboza.

Utoljára még Uzes-t néztük meg, ez is középkori város, árulkodnak róla az árkádok, amiket a mai napig hagyományos cégérekkel lehet csak telerakni, és a megállítótábla például tilos.

Tipikus helyi cégér.

Jellegzetessége még egy nagyon magas, barátságtalan vár, ahol még most is megfordul néha a helyi gróf. Ha jön, felhúzzák a zászlót. Nekem ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó lenne régi nemesi családból származni... de ezt aligha tudom utólag elintézni.

Különben is, mint a Lovagregényben, mindenkiről be lehet bizonyítani, hogy valamennyire nemes.

Egész meglehetős katedrális, mellette a püspöki palota. Ma már persze nincs benne püspök.

Mellette az ablakos torony, és ezt figyeld, még árnyéka is van! Egy kicsit azért volt jó idő.

Ezután pedig az egész nap legjobban várt látványosságába szabadultunk be: az Uzes mellett Haribo-üzem boltjába. Van múzeum is, de arra már nem volt idő (khm, talán Beaucaire-t kihagyhattuk volna cserébe...), mindenesetre gyerekkorból, színekből és giccsből ennyi is elég volt.

Gumicukrot konkrétan ötkilós csomagokban árulnak. Az összes elképzelhető fajtát. Én egy olyat vettem, amin volt magyar felirat (de bár ne lett volna, mert az volt, hogy "Pillecukor kakaós zsírmázban"), egy kerek doboznyi ízelítőt (medvecukor, gumimaci, guminyúl - nem tudom, ki csempészte bele! és ki gondolta, hogy én ezt meg fogom enni!! - olvadós rágó, holland rétegzett), meg egy csomag mentolos rágót.

Buszunk fürgén visszavitt Nimes-be, ahol már várt a vonat. Illetve mi vártunk. Mirian és Guru megpróbáltak elszökni. Nem sikerült nekik. Közöltem az albán szamárral, hogy örülök, hogy nem mentek el, mert így legalább meg tudom mutatni neki az Irie Maffiát, amit ígértem. Annyit mondott rá, hogy cool. Aztán a vonaton egyszer még alázott is, lerajzolta nekem, mit jelent az, hogy inciter, mintha bizony nem tudnám, vagy nem érteném meg egy szinonimából. Fujj ronda albán, fujj. Akaratomon kívül a franciául jól tudók közé ültem (ez legalább három év itt-tartózkodást jelent), de hát mit csináljak, ha ők voltak a jó fejek? Vagy lehet, hogy a többiek is, csak azok nem beszéltek? Mindenesetre miután fél órát röhögtek a görög idegenvezető akcentusán, a szálláson Miriame, aki szintén marokkói, és szintén perfekt franciából, csodálkozott, hogy miért nem beszéltünk angolul, hát neki milyen jó lett volna gyakorolni. Jabocs. De azért aranyos volt, reggel kiugrott az ágyból, hogy elköszönjön, mielőtt elsuhantam volna a 6:54-es strasbourgi vonathoz.

És most jön a slusszpoén, kedves olvasóim: tisztára olyan érzés volt, mint hazajönni. Nem zavart, hogy külföldiül beszélnek, nem zavart a szakítás tudata (egész amíg be nem jelentkeztem a Facebookba...), és életemben először arra gondoltam: lehet, hogy képes lennék külföldön élni. Elvégre már semmi nem köt Magyarországhoz.

Aztán, itthon, gyorsan átöltöztem valamibe, ami nem piros farmer, csíkos pulcsi és piros kabát (praktikusan szoknyát vettem fel), megtudtam, hogy a 9-es óra elmaradt, és frissen-üdén belibbentem a 11-es metodológiára. Aztán hazajöttem és elaludtam, mint akit lebunkóztak. Napokig pihentem ki az utazást, és akkor el kellett kezdeni írni róla...

De most vége!