Metz

Megszakítjuk amúgy is staccato adásunkat a 10 napos Grand Tour dokumentálásáról, helyette íme a jövő évi Mensa-focivébé helyszíne: Metz.

A pályaudvar.

Karácsonyi dekoráció, avagy sok műhó semmiért.

Pont ilyennek képzeltem az Eragonban a láng nélküli lámpásokat, de nem ezért fotóztam le. Valaki, ötlet?

Szelektív hulladék.

Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy "ellentmondásos megítélésű" épület. Mindenesetre egy fél emeletet szenteltek annak, hogy bemutassák Franciaország legextrémebb múzeumait, mondván, "van rosszabb".

Fejjel lefelé pont olyan, mint egy eseményhorizont. Szép, szabályos Dávid-csillagokból.

Itt még jobban látszik.

Most, hogy az épület szerkezetét megismertük, be is mehetünk.

Az éppen zajló kiállítás címe Chef-d-oeuvres?, azaz Mesterművek?. Hát igen, néha bennem is felmerült a kérdés, hogy mi számít annak, de nagyon érdekes párhuzamokat lehet vonni.

Műalkotás.

Nem műalkotás. Igazi.

Akartam Chicago-sorozatot is felrakni, de csak a "pop", a "six" és a "Lipschitz" jött össze.

Ez lett volna a "pop": Ben lemezboltja, amit elbontottak és változatlan formában itt újra felépítettek. Elvileg használt lemezeket árult, de inkább olyan szartól a repülőgépig jellege van. A piros keretes táblán el is magyarázza, hogy miért: jött Duchamp művészeti sokkja, és utána már nem mert kidobni egy öngyújtót sem, mert ugyanolyan szépnek találta, mint a Mona Lisát. Egyébként leghíresebbek a fekete táblákra fehér, kék vagy piros iskolásbetűkkel írt üzenetei. Ezekből itt is láthattunk néhányat, például: "A miniszterek és igazgatók eltűnnek, a villanyszerelők maradnak." "A művészet egó." (kampó fölött) "Ez minek van itt?" A kedvencemet egy tükörre írta: "Miközben vártam a változásra, ebben a tükörben néztem magam. 3:15". Mint egy bibliai idézet. Ben harmadik könyve, tizenötödik vers.

Ez a "hat", talán érthető, hogy miért. Mindegyik a falhoz van drótozva, nehogy valaki azt higgye, véletlenül hagyták ott.

Ez meg Lipschitz.

Nem egy hagyományos múzeumról van szó szép portrékkal meg tájképekkel, annyi bizonyos. Viszont nem is a szokásos noname kortársakkal telezsúfolt esztétikai maszturbációról. A falon szerénykedik néhány Dalí...

...Chagall...

...Vasarely...

...Matisse (akitől egyébként egy levélváltás is ki van állítva, A király szomorúsága című képével kapcsolatban, ami nekem pont olyan, mint amikor az óvodások kapnak nagy barna csomagolópapírokat, hogy fessenek rá vízfestékkel, aztán nagyon örülnek, amikor felszögelik a falra, de a Pompidou igazgatójának széles nyelvcsapásokkal írt kérésére kb. ilyesmi volt a válasz: "Ez az egyik legjobb művem, többmilliós ajánlatokat utasítottam már el, mert annyira hozzám nőtt, de tudom, hogy az állam szegény, ezért csak megemlítem, hogy X képem nemrég 1 725 000 frankért kelt el, de találja ki Ön az árat")...

...és az imádott Derain.

Van, amikor az ember úgy érzi, szívatják a művészt. Ezeket a múzeum rendelte meg:

Szerintetek miből van?

Méhszárnyakból.

De van, amikor a műértő közönséget szívatják.

Más érdekes alapanyagok is voltak. Rodint például megbízták, hogy készítsen emlékművet Balzacnak. Sokat töprengett rajta, míg végül ezzel állt elő:

Valahogy nem csodálom, hogy ezen ki voltak akadva. Anyag: fürdőköpeny, gipsz.

Uszadékfa-kompozíció. Avagy ezt dobta a gép...

"Niki, mi ez a rondaság, dobd ki azonnal!" "De anya, én lőttem!" - avagy Niki de Saint-Phalle múzeumi performance keretében szétlőtt festékesdobozai.

Mint már említettem: verebek.

Miró: Táncosnő. Amennyire utálom szegény Mirót, azért ez nem volt tőle rossz ötlet: a toll, a kalaptű és a parafadugó, mint a hivatás elengedhetetlen kellékei. Ahogy Georges Hugnet mondta róla: "Egy lépéssel közelebb kerültünk a jó ízlés lerombolásához és a költészetbe való átkeléshez".

Alvó múzsa.

Erdőszoba. Teljes egészében babérlevelekből készült. A kis lógó izé egy... vastüdő aranyból. Avagy az ember függése a természettől...Gyönyörű.

És ha többet szeretnél megtudni az emberről, nézz be a harmadik emeleten a fából épült hengeres szobába. Az ágy felett az edények a 70%-os víztartalmat jelképezik. Vér, vizelet, nyál, epe, ondó, gyomorsav... gusztusos kis lombikok formájában. Amúgy tudja valaki, mi az a retorta?

Korabeli storyboard. Egy olyan filmhez készült, amiből megvannak a próbafelvételek és a fotók, de maga a film elveszett.

Ez pedig, azon túl, hogy imádom a színeit, azért érdekes, mert egy háziasszony műve, aki mindenféle oktatás nélkül kezdett el festegetni. Ahogy írták róla: micsoda színeket nevelgetett saját kiskertjében... Még filmet is csináltak róla, Alice mamája rajong érte (naná, ahogy elképzelem, igazi feminista forradalmár lehet, biztos égetett melltartót is). A nevét sajnos elfelejtettem, de pótolom, amint Alice válaszol.

Update: Séraphine de Senlisről van szó, és ahogy utánaolvastam, a filmet is kedvem támadt megnézni.

És maguk a látogatók... a múzeum legzseniálisabb vonása szerintem az, hogy az embereket is műalkotássá képes tenni.

A tükrös plafon segítségével le lehet őket fotózni műélvezet közben.

Az átlátszó liftből pedig remek kilátás nyílik a várakozókra.

Volt egy emelet, ahol várfok-szerű mintában bevágott fal választotta el a műveket és a szerző megjelölését. Jópofa volt pipiskedni vagy lehajolni, hogy lássam, ki csinálta. A falon pedig változatos székek voltak.

Átjáró-rajongók: hícsí szék?

Miután a múzeumban kicsodálkoztuk magunkat (észrevétlenül elröppent három és fél óra, a shop szintén zseniális volt, de a könnyű, levegős termek után nem esett jól a zsúfoltság), bevettük magunkat a máris karácsonyi lázban égő városba.

Néha Oroszországba képzeljük magunkat, miközben spanyol churrost majszolgatunk. Én inkább az arancinára szavaztam, amit Alice máltai tartózkodásából ismer. Ez egy rántott rizsgombóc, belsejében mozzarellával-spenóttal, mozzarellával-paradicsommal, avagy hússal-borsóval-paradicsommal. És melegen adják, ez külön kincset ér.

Metz Eye.

Ezen a téren (République) szintén hatalmas banzáj volt, éppen egy tört franciasággal beszélő zenekar lépett színpadra, és a Macskajaj zenéjével indítottak. Egészen elképedtem, amikor Alice benyögte, hogy Kusturica. Óvatosan rákérdeztem, hogy látta-e, de azt mondta, csak részletekben. Nem gondolnám, hogy van olyan nyugat-európai, aki képes végignézni, amint egy disznó megeszik egy Trabantot. Nekünk, akiknek a családjában kivétel nélkül volt Trabant, Zsiguli, Wartburg, Lada vagy Kispolák, egészen mást jelent. Na jó, Kispolákunk nem volt, viszont cserébe voltam 8000 km-es úton Ladával.

Még beugrottunk a H&M-be, kiegészítőket venni az extravagáns bulihoz (nagyon duhajok voltunk: én vettem egy tenyérnyi, magentaszínű virágot, Alice meg egy flitteres hajpántot, amit végül nem is vett fel). Láttuk a katedrálist is, de sötétben az üvegablakok nem az igaziak.