Beküldte Raya deBonel -
Én sejtettem, hogy ez érdekes este lesz. Csúcsidőszak. A folyosó túloldalán, egymással szemben két lány üldögél. Húzós bőröndjük van - ebből azért már kitalálhattam volna. Beszélnek, nevetgélnek. Vajon rajtam? - tér vissza a régi para, és most először arra is rájövök, hogy miért. Mert velem szemben két hercegnő trónol.
Ők voltak azok, akik óvodáskorukban vékonyak voltak, szőkék, és a fotókon mindig nagyon elmélyültnek látszottak. Nabokov nimfácskáknak nevezte őket, Disney róluk és nekik írta a meséit, és a Mikulásnak is ők ültek az ölében. Ja, és egyébként ők tették ötéves koromtól pokollá az életemet - már amikor megengedtem nekik. Kiskorukban a fantáziájuk kimerült az egyszerű csúfolódásban, aztán ahogy női fegyvertáruk gazdagodott, úgy finomodtak az eszközeik is. Előbb odáig, hogy "Hi"-jal köszöntek, aztán siettek biztosítani róla, hogy nem úgy értették, vagy "Könnyebb meghízni, mint lefogyni" feliratú matricát csempésztek a padomba, később odáig, hogy "Ja, én is próbáltam a kilencven napost, mondjuk csak öt napig, mert nekem csak két kilót kellett fogynom..." (unott arckifejezéssel, másfelé nézve az igazi).
Látszik a sminkjükön, a kihúzott szemöldökükön, ott van a szőkével melírozott barna hajukban, amit szorosan lófarokba kötnek, ott van a tüchtig kis táskáikban, megcsillan a Swarowski-ékszereken, maguk mellé gyömöszölik a szűk nadrágba, felhúzzák, mint a térdig érő csizmát. És ott van a gondolataikban - ha meg éppen nincsen nekik olyan, akkor van csak ott igazán.
Hát tudjátok, mit? Nem kezdek veletek menőségi versenybe. Tudjátok meg, milyen a magyarok istene. Esküszöm, nem célzottan fokhagymás krémsajtot venni mentem be (nem akartam kellemetlenkedni a derék franciáknak, például annak a kedves hölgynek, aki itt ül mellettem), de csak olyat tartottak.
Most meg már kezdem úgy látni a helyzetet, hogy a nyanya megérdemli, amiért elhappolta az ablak melletti helyemet. És csak azért is előszedem a bicskámat, jó morzsásan felvágom vele a kenyeret, megkenem az egyik felét fokhagymás Boursinnal, a másik felében széttrancsírozom a paradicsomokat (mondtam már, hogy kezdem megérteni a lamuellaiakat, akik szinte vallásos tisztelettel kezelték Arthur Dentet? A szenvicskészítés TÉNYLEG művészet), összefogom, és miközben tekintetemmel titeket szuggerállak - na nem állandóan, az evésre is figyelni kell - már-már szadista élvezettel elfogyasztom. És nem érdekel, ha a pulóverem ujjába folyik a paradicsom.
Ja, és szögezzük le: semmi bajom a hercegnőkkel. Már ameddig az Operabálba vágynak, és nem arra, hogy másokon szórakozzanak.