Blois

Patchwork-kastély, ezt mondhatnánk.

Kezdődik XII. Lajossal, akinek az apja, Orléans hercege lévén, nyugodtan lehetett költő. Villon is valamikor ekkortájt járhatott erre, de még egy nyavalyás emléktábla se utal rá. Kezdtem volna magyarázni az idegenvezetőnek Faludyt?

Gótikus szárny, némi reneszánsz beütéssel, de erről én nem vagyok hivatott magyarázni. Az előtérben savanyú képű kísérőnk, aki bemutatkozás címén közölte, hogy szingli, és szívesen látja a lányokat a hálószobájában.

Ez a gyönyörűséges lépcső I. Ferenc idejéből maradt, olasz hatásra. Ugye, hogy lehet a csigalépcső is trendi!

Ez pedig a szegény, frusztrált öcsi, Gaston műve. Miután XIII. Lajos bátyó már húsz éve várt hiába a gyermekáldásra, emberünk biztosra vette, hogy nemsokára övé a trón, és ambiciózus építkezésbe kezdett. Szinte tuti, hogy nagyjából olyan hangulatban lehetett, mint most én (Mark Mancina: Bad Boys Theme, ha bővebben érdekel, nem bírok elviselni semmit, ami a tíz nap alatt velem volt, kivéve az Aszfalt és fehér csíkot, de ez egy másik történet), amikor megtudta, hogy megszületett a kis herceg. Aztán még egy. Innentől esélytelen volt a dolog, ezért aztán bocsássuk meg neki, hogy barbár módon lecsapta a másik szárny végét, aszimmetrikussá téve ezzel a gondosan méricskélt reneszánsz épületet.

Ez eredetileg nem volt ennyire színes, de amilyen bálokat mostanában tartanak benne, jobban tették, hogy kifestették (19. század, naná, arrafelé ekkoriban zajlik a műemlékvédelmi öntudatra ébredés, nagyjából ekkor hagyták abba a kövek elhordását). Este láttunk néhány zacskós embert masírozni, alighanem az álcájuk volt náluk.

Ez nem köpött. Mármint soha, mivelhogy dekorációs (és provokációs) célú.

Ezt már a Picasa sem ismeri fel embernek.

Akkor jöhetnek a keményebb dolgok?

Guise hercege, aki mellesleg 206 centi volt, és akit III. Henrik nyolc barátjának segítségével lefogott és agyonszúrt.

Medici Mária dolgozószobájában a padlóról pedállal nyitható szekrénykék rejtőznek. A fránya olasz újgazdagokat itt se szerették, ezért terjedt el a legenda, hogy mérgeket tartottak itt. Még szerencse, mert ez az egyetlen 16. századi szobabelső, amit ennek köszönhetően megőriztek.

Sikeresen felfedeztem a kamerám "éjszakai tájkép" funkcióját. Ahol akad egy stabil párkány, ott tökéletesen működik. Itt még jobban is látszik...

...mint nappal, ködben.

Az este fenomenálisan sikerült, és ezt nem viccből mondom. Az ebédnél kiszúrtam, hogy ahol a származására nézve chilei Juan ül, ott nevetés van, ezért úgy helyezkedtem, hogy a vacsoránál a közelébe kerüljek. Nyolcszemélyes kompániánk a "La table des fous", azaz az őrültek asztala néven vonul majd be a történelembe. Kicsit későn kapcsolódtam be, így utólag mesélték, hogy amit én úgy értettem, hogy Dominika nővérének gyereke fog születni, és neki keresnek nevet, másvalaki pedig úgy, hogy az ikernővér személyesen látogat Párizsba, az valójában mindössze annyi, hogy ha egy családban már sikerült két -ika végű nevet kitalálni, akkor a harmadikat Klara helyett nem kellett volna-e inkább Petronikának nevezni.

Ez folytatódott azzal, hogy amit megsóznak, az sós, amit megcukroznak, az cukros, de aki ezt az asztal túloldaláról hallja, az nem érti, hogy ehhez hogy jön a tea.

Nem, komolyan, ezt nem tudom leírni. Mindenkit elért a szokásos fájdalom, ami a túl sok röhögés elkerülhetetlen velejárója. Nekem a tarkóm szokott fájni, az a része, amire szeretek úgy gondolni, hogy "az agyam". Közben, és ezt csak úgy mellékesen mondom, kagylókkal töltött batyut ettünk, sült csirkecombot, aztán Tatin-tortát. Naná, hogy boroztunk hozzá.

Visszatérő probléma volt a különféle étrendek pontos mibenléte, illetve annak vallási avagy világi jellege, amire viszont nem illik rákérdezni. Például az indiai lány nem evett húst, de a fagyival például semmi baja nem volt, mégis többnyire gyümölcssalátát kapott desszertnek, mert a franciák kétfélét ismernek: vegetáriánust és vegetáliánust, ami gyakorlatilag vegán, de szerencsétlenek a saját dugájukba dőlnek, mert ők maguk se tudják megkülönböztetni azokat a szavakat, amiket a külföldiek megőrjítésére találtak ki. Aztán az arabok az egyszerűség kedvéért semmilyen húst nem esznek és alkoholt se isznak (ez nem okozott gondot, helyből voltak olyan hülyék, mint más nekifutásból), és ott vannak még a teaivók (többnyire szlávok), akik minősített esetben még tejet is kérnek.

Vacsi után a bolondok testvérisége még elvonult a Hendrix Caféba sörözni. Én egy csapat mauritiusi elől menekültem, mert mindenáron azt akarták, hogy énekeljek valamit magyarul, és erre nem voltam felkészülve, mert a kedvenceim vagy vulgárisak, vagy túl lassúak. Most már kapásból gyújtanék rá az "Ajjajjaj" című Quimby-nótára.

Miközben megálltunk tanakodni, hogy mi is legyen (esküszöm, mint Rózsa után), mögöttünk a tömeg, mint a birkák, megálltak, azért másnap úgy tűnt, hazataláltak nélkülünk. Egy zsiráfot kértünk, utálom a sört, de Bhaminee, a gyönyörű mauritiusi lány tapasztalt csapos volt és nem kérdezett.

Hihetetlen este volt. Madu, az indiai lány elmesélte, hogyan lett a keresztneve "Ismeretlen" a tartózkodási engedélyén (Pi élete - Szomjas Kitöltetlen, a tigris), itt hangzott el az ominózus "we have Taiwan", és a Nicole Kidmanre emlékeztető Dominika megkapta, hogy Dr. House-ra hasonlít. Azonnal Facebookot cseréltünk mindannyian.