Beküldte Raya deBonel -
Az Égide-ről már írtam, de azt hiszem, ezt meg kell toldanom még néhány sorral.
Felejtsétek el az iskolai kirándulásokat. Felejtsétek el a buszt, ahol nem szabad enni, megszólalni, felkelni, a szar menzakaját (legújabb aranyköpésem: "Az ország, bzmg, az rántotthús alakú, itt meg még azt se tudják, mi az a rántott hús", de ez még az elején volt, amikor még nagyon utáltam a sztrájkoló mindenüket) és az emeletes vaságyakat.
Kérem, a menü. Az első ebéd, Villandryban, azzal kezdődött, hogy lazacpástétom. Kér valaki egy kis bort? Gyorsan idd meg a fehéret, jön a vörös. A kaja maga felejthető volt, valami hal, de a desszertet azért megmutatom:
Na, ilyenek váltogatták egymást végig. Pár dolgot azért tudni kell: fűszerezésben harmatgyengék, az indiai kajához szokott szájpadlás (mármint az enyém, az indiaiaké megint más tészta) még sóval-borssal együtt is ízetlennek érzi, továbbá rengeteg kenyeret kell fogyasztani, hogy jóllakjon az ember, de mivel a kenyér többnyire frissen szelt, omlós bagettet jelent, ez nem probléma. Egyedül civilizáltan kérni nehéz, mármint nyelvileg nekem az volt, de a jól bevált szilvuplé többnyire megtette a hatását.
Ráadásul a kastélyok melletti, turistáknak szánt méregdrága helyeken ettünk, és hotelből se a legolcsóbbakat választották nekünk. Néhol még a reggeli is fogyasztható volt (ez nálam közvetlenül összekapcsolódik a sajt jelenlétével avagy hiányával), és mindig kaptunk kávét. A franc tudja, miért, de itt nem alszom jól, kénytelen vagyok folyékony formában élénkíteni magam, pedig otthon csak teázom.
Na és a társaság. Még sosem láttam például eleven mauritiusit (hát itt mindjárt egyszerre tízet is, és szín szerint válogatva, nem keveredtek), tajvanit, marokkóit vagy albánt. Mindenki ösztöndíjas, mindenki vartyog valamelyest franciául, a többség már a Master utáni képzést végzi. Sajnos az is kiderült, hogy a francia kormány általában 3-4 évre biztosít lehetőséget itt tanulni, ez esetben megszívtam, mert például a Copernic programra már nem is pályázhatok, hiszen már voltam (vagyok) ösztöndíjas. De vissza a társasághoz.
Még ha az ember kicsit az országát képviseli is ilyenkor, egyáltalán nem volt ciki, hogy oroszok társaságában ünnepeljem október 23-át, vagy szívatni reggel a malájt, hogy csíkszeme van, még akkor se rezdült meg senki, amikor a kínai úgy vette a számba a nemzetiségeket, hogy "We have Taiwan...". És csak azért, mert valaki szlovák vagy román, nem kell mindjárt megharapni. A szlovák csaj (akinek nemrég algériai férje lett) azért feszengett egy kicsit, amikor megkérdezték, miért is nem engedték be Sólymot, de én is rájátszottam, még rám is sütötték, hogy nacionalista. Hej, ha tudnátok!
De igazából tényleg az vagyok. Értem ezt úgy, hogy Hickenberger Adélnak semmi baja XY román állampolgárral, nem is zavarja túlságosan, hogy a határ túloldalán rengeteg magyar él, de amikor nagyban nézi az ember... már amennyire Magyarországot lehet nagyban nézni... akkor azért olyan, mintha a saját kiskertem lenne. És ahogy Agent mondta, azt bizony ápolni kell.
A másik bizarr dolog az volt, hogy az ember (a Maitai, akarom mondani) mennyire ragaszkodik a saját "fajtájához". Hiába voltak nagyon aranyosak a mauritiusi fiúk (legalábbis eleinte, amíg az egyik rám nem akaszkodott), annyira hasonlítanak egy bizonyos népcsoporthoz, amit itthon inkább elkerülök, hogy nem tudtam elvonatkoztatni. Csúnya dolog, tudom. De csak azokkal voltam ilyen, akik zselézték a hajukat, hangosak voltak és egyáltalán nem érdekelte őket a kultúra (az egyikkel volt egy érdekes beszélgetésem, amikor próbáltam rávenni, hogy képzelje el, milyen lenne, ha az övé lenne ez a kastély, azt mondta, neki nem kéne, mert sokat kell takarítani. A baj csak az volt, hogy korábban már elárulta: otthon mindent az anyja csinál).
Érdekes volt a különbség a két utazás csoportja között. Az első hétvégén nagyon vegyes volt a társaság, angolul beszéltünk, és mindenki az első évét taposta. A másodikon többségben voltak a már végzettek, akik kegyelemből járhatnak még velünk kirándulni (gyanítom, Camargue olyan út lehetett, ami elsőre senkit nem hoz lázba, de a negyedik évben már minden másikat kipróbált). Itt franciául ment a társalgás, koncentráltabbak voltak a nemzetiségek, kevesebben voltunk és sznobabbak. Az első csoporttal sokkal jobbakat röhögtünk, ebben persze biztos benne vannak a nyelvi problémák is, mármint az enyémek.
A kettő között pedig saját szakállamra utazgattam, amin sok, nálam szociálisabb társam meregette ugyan a szemét, de én nagyon is élveztem. Bámészkodhattam akármennyit, fotózhattam virágokat, bolyonghattam órákat kastélyokban, menekülhettem a teremőr elől, aki a múzeum egyetlen látogatójaként engem üldözött... de azért jó, ha néha van kihez szólni. És persze az offline világ egy bloggernek olyan, mint egy elvonókúra...