Beküldte Raya deBonel -
Csütörtökön végre úgy töltöttem egy estét, ahogy a korombélieknek "kell": volt osztálytársunk szülinapját ünnepelni gyűltünk össze egy sörözőben, aztán kimentünk a Gödör melletti parkba, ahol festett hajú, jól öltözött tizenéves lányok kunyeráltak "egy ötvenes" vagy cigit, megtudtuk, hogy sötétben a fény lassabban terjed (viszont a Fény gyorsabban fogy, egészítem ki utólagosan), és nem tudom, hogy viszonyul mindez a piros szín hullámhosszához, ami virtuálisan megjelent orcám almáin (nem tudok pirulni, ha mégis úgy látnád, akkor a) melegem van, b) fel vagyok izgulva, c) részeg vagyok)) amikor a szülinapos felidézte, hogy én voltam az első lány, akinek 11 évesen virágot vett.
Na azért nem játszunk mindennap ilyet, pénteken aztán a ZP-be mentünk, mert felfedeztem, hogy Irie Maffia van, és muszáj volt kipróbálni, hogy a fesztiválköd lehullásával is olyan állati buli-e a koncertjük. Az volt. Nofra somolyogva kijelentette: ez az a fajta szórakozás, ami nekem kevés, neki viszont sok.
Nem adtuk fel: megnéztük Az utolsó léghajlítót. A cím szerintem kínszenvedés lehetett szegény Speier Dávidnak, de egyébként nagyon korrekt volt a szinkron, egyedül Katarának adtam volna kicsit idősebb, kevésbé nyávogós hangot. Maga a sztori engem teljesen magával ragadott, imádom, amikor egy filmnek abszolút semmi köze a valósághoz, tiszta mese a maga logikai ugrásaival és váratlanul beavatkozó törvényeivel (mint a "royal pötymörötty" a viccben). Utána mélyenszántó filozofálás következett, ami azzal indult, hogy elmentünk vécére, és elhatároztam, hogy amikor kijövünk, megkérdezem Nofrát, sikerült-e neki a vízhajlítás. Végül kiment a fejemből, de megbeszéltük, hogy én szöveghajlító vagyok, ő pedig szoftverhajlító.