Beküldte Raya deBonel -
Ha még felül lehet múlni az előző hetet: hát most sikerült. A receptek hosszabbak lettek (Séf bácsi teletűzdelte őket változatokkal, megjegyzésekkel és extrákkal), a kaják vajasabbak és cukrosabbak, a főzés gyorsabb volt, az eltüntetés hatékonyabb, és a pavlovi reflex kialakítása olyan jól sikerült, hogy nemhogy a csengőre, de már sokkal előbb elkezdtem nyáladzani.
Azzal kezdtük, hogy házisajtot (paneer) csináltunk (a bejegyzés további részében megfigyelhető az ún. "fejedelmi többes", ami ez esetben egyedül Séf bácsit jelenti harmadik személyben). Ezt én nagyon kedvelem, főleg görögszénás mártásban, ezért örültem, mint majom a farkának, hogy ilyen egyszerű. Felforraltunk tejet, belecsöpögtettünk citromlevet, ettől összerándult, pelenkán átszűrtük, lepréseltük, és már kész is volt a sültcsirkemell-állagú sajt. A legnagyobb dicséret, ami "prédaállatot" érhet: Nofra, akinek kóstolót hoztam, az első falatnál azt kérdezte: van ebben hús?
Közben nekiláttunk a halavának, ami leegyszerűsítve darapuding: vajon (rengeteg vajon) búzadarát pirítottunk, közben egy másik fazékban cukros víz rotyogott almakockákkal. Amikor már mindkét fazék tartalma "élni" kezdett, összeöntöttük, mire nagy sistergés kíséretében a búzadara annyit csinált, hogy szlöööörp, és a cukorszirup, kész, örökre összefonta sorsát a daráéval. Mi diót dobtunk bele, de ennek rengeteg változata van (még sós is): barackkal, körtével, meggyel, eperrel, ananásszal, de kókusszal-citrommal is meg lehet csinálni. Karácsonyra az égetettcukros-narancsos változatot egész biztosan elő fogom állítani én is, lehet, hogy még franciaországi koli-társaim nagy örömére (tényleg, hogy fogok én ott főzni? lehet, hogy mégis jobb lenne albérletbe menni...).
Ez lett a desszert, mellette pedig, amint az egyik rezsó felszabadult, megfőztük a subjit: ezúttal paradicsomos-zöldborsós-sajtos változatot. Szerintem klasszisokkal felülmúlta a múlt heti aloo gobit, de hát én mindig is jobban szerettem a tejszínes-szószos dolgokat.
Rizst főztünk hozzá, nem akármilyet: mazsolás-mandulás-kurkumásat, és víz helyett azzal a savóval öntöttük fel, ami a paneerból megmaradt. Voltak, akik "féltek" a fahéjjal meg szegfűszeggel ízesített rizstől, hát, nekem semmi ilyen fóbiám nincs, mondjuk pókot nem ennék szívesen, de elvégre egy olyan lánnyal álltok szemben, aki húsvéti kalács-sonka kombókon szocializálódott, és nem veti meg a lekváros-kolbászos szendvicset.
A savóval italként is kísérleteztünk: én bekóstoltam melegen, és csináltunk belőle limonádét, az már kifejezetten ízlett.
És nagyon aranyos dolgokat hallottunk Indiáról ismét: ha egy gyereket muszáj korán felzavarni, adnak neki valami édeset (például halavát, de mondjuk Krisna reggelente négyféle édességet kap, amik az odakozmált tej különféle fokozatait jelképezik: lemagasabb szintje a karamell), hogy kevésbé utálja a helyzetet, meg gondolom, a cukor segít felpörgetni az agyát. Hallottunk továbbá a paradicsom ellentmondásos természetéről, és hogy a szanszkrit nyelvben a "hús" egyszerűen annyit tesz: "ma te, holnap én", vagyis az állatot megölésével felhatalmazzuk, hogy a következő életünkben ő öljön meg minket.
Azt az érvet én is nevetségesnek tartom, hogy "de hát nem én ölöm meg, csak megeszem", inkább azt szoktam mondani, mint a karácsonyfára is: "hiszen amúgy is tömegtermelik, nincs boldog élete, azért meg - már elnézést - nem kár. De az mindig elgondolkoztat, hogy akkor is ennék húst, ha nekem kéne leölni az állatot? Ugye nekem itt van közvetlen visszajelzésként a nyulam, képtelen vagyok rá étkezési alapanyagként gondolni, és éppen ma mondtam Nofrának, hogy nem akarok otthon olyan állatot tartani, amit aztán megeszünk, legyen az egy abszolút buta és kapcsolatteremtésre képtelen csirke vagy egy sokkal okosabb disznó. Nofra persze másképp látja, ő, ha provokálják, simán kitekeri a nyakát annak a baromnak is, akit utána nem esz meg.