Beküldte Raya deBonel -
Mostanában mászkáltam a városban, mindenféle pénzköltéseket eszközölni (teák, fűszerek, szappan, muszlin és további létfontosságú kellékek), és, mint általában, figyeltem az embereket, próbáltam kitalálni, kik milyen minőségben sétálgatnak együtt. Voltak családok, akik úgy néztek ki, mintha egy fiatal lány a barátjával legeltetné a nővére gyerekét. Persze lehet, hogy tényleg így is volt, de ahhoz sokan voltak, amennyire a gyermektelen húgok áldozatkészek szoktak lenni.
Tehát valószínűleg voltak, akik a saját gyereküket sétáltatták, mégis olyan volt, mintha csak egy napra lenne az övék: nem voltak lestrapáltak, anyunak nem lógott a melle, apu nem némán szenvedve ballagott, hanem futott a kissráccal, mutogatta neki a világ csodáit, és vettek nekik fagyit, meg mittudomén.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, amiről azóta rájöttem, hogy az élet több területére is kiterjeszthető: úgy szeretném csinálni a gyereknevelést, mintha kölcsönbe lenne. Vannak, akik komolyan azt mondják, hogy ez így van (például Kahlil Gibran: "Gyermekeid nem a te gyermekeid"... stb), de ezzel nekem az a bajom, hogy vajon hol változnak át "az önmagáért sóvárgó élet fiai és leányai" azokká az unalmas éa földhözragadt felnőttekké, akiket megint emlékeztetni kell rá, hogy a gyermekeik nem az ő gyermekeik? Na mindegy, nem is biztos, hogy mindenki átváltozik. Lényeg, hogy szeretném mindig úgy érezni, hogy ez a kicsi most csak nagyon rövid ideig van velem, ezt pedig nem szabad elrontani egyikünk számára sem: hadd kapjon fagyit meg választ az összes kérdésére, megéri strapálni magam, hiszen ezt az egy napot viszi magával emlékül, amikor "elmegy", ja és ez is lényeg, hogy valaki olyannak kell visszaadni, akit szeretek, és azt akarom, hogy jót meséljen rólam a kölök, de ne is kényeztessem el úgy, hogy az "igazi szülője" vért izzadjon, mire megneveli.
És ugyanezt lehet csinálni tetszőleges tárggyal (nagyon élvezem, nagyon szép, ki kell használni, de vigyázni rá, mert vissza kell adni), várossal (mintha turista lennék, nem ítélek meg semmit, mert csak egy szeletét látom), emberrel (mintha holnap el kéne utaznom). Kicsit hasonló szemlélet, mint az "úgy élj, mintha ez lenne életed utolsó napja", de azzal nekem azóta gondjaim vannak, amióta rájöttem, hogy így kétféle élet keletkezik: ha holnap tényleg mindennek vége, akkor dehogy megyek futni, dehogy vigyázok magamra, minden utamba kerülő pasit minimum lesmárolok, de ha azért még élünk egy kicsit, akkor végigszenvedem az unalmas előadást az egyetemen, mert előbb-utóbb jól fog jönni a diplomám. A kölcsönség viszont világvégétől függetlenül gyakorolható. Asszem, ez lesz az új életfilozófiám.