Beküldte Raya deBonel -
Ahogy jöttem hazafelé, akkora hópelyhek estek, mint a popcorn. Nem is. Mintha a Microsoft régi képernyővédőjébe kerültem volna, ahol száguldanak az ember felé a csillagok. Igazi Csillagdoromboló utazás volt. Rosszkedvem (éhes voltam, és Noriko megint úgy tartotta tovább az órát, hogy az első felében lötyögtünk, a végén pedig két perc alatt elhadarta az új nyelvtant) fénysebességgel maradt el mögöttem. A rádióból a mai nap harmadszor szólt Barabás Lőrinc: Dondáj (Don't die) című száma.
A hó azért szép, mert ahogy megtelik vele a levegő, kevésbé sivár a város. Rájön az ember, hogy mi az, ami egyébként hiányzik a levegőből. Csoda, hogy ezt még nem fedezték fel ambient reklámfelület gyanánt. Bár ki tudja, előbb-utóbb brand image üzenetek fognak hullani az égből. Reklámeső, az lesz majd az aranykor!
A hóban az a jó, hogy mindegyik pehely lefelé halad, mégis, az egész olyan, mintha felfelé repülnének. Órákig el tudnám nézni, ahogy táncolnak. Ők a szappanbuborékok szegény rokonai.