Beküldte Raya deBonel -
Reggel, ha nem ébredtem volna fel a kedves szobatársak fél 8-kor ricsajt verő ébresztőórájára, akkor a gyomrom vert volna fel, azzal, hogy szép volt ez a gulyásos mese, de mikor jön a kaja?
Előre féltem, hogy a kenyérlángos fejenként egy tenyérnyi darabot jelent-e (ez esetben még a túra megkezdése előtt kardomba dőlök, további erőforrást megtakarítva ezzel a többieknek), de a konyhások rájöttek, hogy ma már tényleg biciklizni fogunk (aranyos, hogy előző nap azt hitték, csak felszálltunk délután 3-kor a vonatra, és este 8-kor lekászálódtunk róla Túristvándiban (ahol nincs vonat. Mellesleg), és lehetett repetát kérni. Területre úgy 25 cm sugarú kör negyede lehetett, na ebből ettem meg kettő és felet. Na de a többieké, kérem, sokkal vastagabb volt!
Ezután lóra kaptunk. Sajnos a szatmárcsekei csónakfejfás temetőt tegnap kellett volna megnézni, de akkorra már tekintetünk elborult, izmaink megmerevedtek, nyakunkat dacosan a szélnek meresztettük, szóval a csónakfejfáknak esélyük se volt. De láttuk például Móricz Zsigmond szülőházát Tiszacsécsén (én mindig is tudtam, hogy a Csibével való viszonya nem volt egészen feddhetetlen, erre tessék, kiderült, hogy a kapcsolatukból született fiúnak botja van! Ott volt a múzeumban!!).
Az öreg Móricz figyeli, ahogy előtte eldzsalnak a fiatalok. Innen nem látszik, de a szalmatetőn aránylag illúzióromboló drótháló feszül
Ezek után teljesen érdektelen falvakon mentünk keresztül (egyesek meg akarták nézni például Magyarország legkeletibb települését, Garbolcot, ez még oké, de amikor az ország legkeletibb pontjára is el akartak menni, ott már sztrájkba léptem. Jól is tettem: az avant-garde tájékoztatott, hogy igazából egy karó az egész), Rozsályt például csak az időjárás furcsa kettőssége tette izgalmassá.
Balra néz...
Jobbra néz. A merész menekülők a vihar gyomrában keresik egy kocsma óvó rejtekét.
Mondanom se kell: Pünkösd vasárnapján a kocsma se volt nyitva. Kerestünk egy nyilvános vécét buszmegállót, a bicikliről leszereltünk minden ázhatót, és az elkövetkezendő egy órában a fejünk felett koppanó jégdarabok számlálásával és glikogénraktáraink feltöltésével foglaltuk el magunkat. Amikor a vihar elvonult, tovább tekertünk, ezúttal kettéválva. A fontolva haladók (meg az az egyébként Tour de France-ra illő férfiú, akinek lejött az egyik pedálja) harminc kilométeres úton hazamehettek, a gyorsreagálású egység pedig ötven kilométert tehetett meg, az 1970-ben árvíz sújtotta kihalt exfalut, Nagygéc érintésével. A szellemfalu engem sokkal jobban érdekelt, mint Garbolc, viszont azzal nem számoltam, hogy a hülye alacsony ülés miatt megfájdult bal térdem a zápor alatti ücsörgéstől merevszik meg igazán.
Csegöldnél volt a mélypont. A szokásos 7-es sebesség helyett alig bírtam taposni a 4-est, és időnként így is görcsbe rándult az arcom. Majdnem sírtam. Szerencsére senki nem látta, mert a többiek elhúztak. Ha megtehettem volna, ledobom magam az anyaföldre, és megvárom, amíg valaki szamaritániát nem gyakorol. Hát arra várhattam volna.
Amikor elértük a Nagygéc táblát, elmélkedtünk egy darabig, hogy talán az ékezetek helytelen használata késztette a nagygeci nagygécieket, hogy elhagyják otthonukat. Aztán megláttuk, hogy annyira azért nem súlyos a magánhangzóügyi helyzet: több háznál le volt nyírva a fű, virágokat ültettek, autó állt az udvaron. A "Csucs" lovastanya mellett elhaladva ugyan ismét kétségeink támadtak a helybéliek helyesírási hozzáállásáról, de a falu közepén álló ideiglenes emlékmű mindenre választ adott. Hét oszlopon írták össze utcánként a falu összes lakóját, köztük a Csucs családot. Ők maguk is bevallották, hogy kicsit "under construction" még a dolog, mert a végleges verzió márványból lesz. Remélem, azon már a női népesség is szerepelni fognak, mert az egész listán egyetlen egy "né" volt. Hacsak nem reménytelenül csalfa asszonyság volt, a falu előbb-utóbb úgyis kihalt volna. Az emlékmű megemlítette azt is, hogy egy név felvésése 1500-2000 forintba kerül (lehet adakozni), szerencséjük, hogy a mi családunk nem ott vert gyökeret, mert akkor már legfeljebb mennyiségi kedvezményt adhatna a véső.
Cudarul fájó térddel tekertem tovább. Annyi szerencsénk volt, hogy a sonkádi fagyizó Kölcsén volt, ami így öt kilométert spórolt meg nekünk. Ez amolyan nevezetesség, a tavaly vízitúra óta tudom, hogy nem szabad kihagyni. 120 Ft/5 deka, és olyan fagyik vannak, hogy aszalt szilva meg igazi meggyből készült meggy. Hullafáradtan gördültünk be Túristvándiba, ahol most olyan vacsora fogadott, amilyet már előző nap is megérdemeltünk volna. Kötött leves (ez a már említett, hagymás-sós-borsos zsírral töltött csigácskákra utal), málés töltött káposzta (teljesen olyan, mintha hús is lenne benne, isteni, paradicsomos mártással), palacsinta (a cukor homokként ropogott a fogunk alatt, de legalább a tetejére nem szórtak). Dugig lettünk. Utána még diszkrét pizsamapartit rendeztünk a fiúszobában (itt olyan elvetemültségek történtek éjszaka, hogy arról inkább nem írok, lényeg, hogy egyesek a földön, mások Pylos-golyókkal a fülükben ébredtek). Ezúttal is korán nyugovóra tértünk. 114 kilométert tettünk meg, akinek ettől növök a szemében, annak hozzáteszem, hogy 21,1-es átlaggal.