Nirvana

A Nirvanában jártunk tegnap. Nem rossz hely, de vigyázzatok vele.

Igazi indiai pultosfiú van, és nagyon jó hatást kelt, hogy pergő hindi nyelven vitatkozik be a konyhába a vélhetően autentikus szakácsoknak. A pincér viszont magyar, arca megviselt mivolta árulkodik arról a foglalkozási ártalomról, amit a punjabi zene napi 12 órán keresztül okozhat a számára.

Nem kérdezik, mennyire kéred csípősre az ételt: nagyon csípősen kapod. Mindez mondjuk a Shalimar 5(!) fokozatú skáláján a harmadiknak felel meg, de a felső kettő már az indiaiaknak szól, úgy mint kishalál és nagyhalál.

Szóval a masala teában több a tej, mint a nem, viszont a kaják finomak. Mondom ezt én, aki úgy ettem meg jóízűen egy jó adag spenótos csirkét, hogy ízlésem markánsan eltér Popeye-étől (akiről azóta különben is kiderült, hogy csak az agrárlobbi propagandafigurája volt). A kenyerek is jók, a paratha különösen! És még kajajegyet is elfogadnak.

Viszont szegény Carlos egész hétvégére amortizálta a gyomrát. Nem tudjuk, vajon a kaja tett-e be neki, tény, hogy én is kanalaztam a szószából, és nekem semmi bajom. Jóhiszeműek tudják be ezt az én vasszervezetemnek, és ha a Nirvana felé tartotok, vigyázzatok, nehogy kialudjon belőletek az étvágy, megsemmisüljön bélflórátok Activiával bélelt belső burkolata!

A fenébe is, a szájreklám tényleg működik. Ma már én ajánlottam Carlosnak, hogy egyen Activiát. De tudjátok, mit? Ha a termék rendben van, akkor igenis reklámozom! Ez ugyanúgy az etikai érzékem része, mint hogy sz*rt akkor sem fogok elvállalni, ha netán ügynökségnél végzem.