Beküldte Raya deBonel -
Nagyon izgalmas dolgokat láttam és hallottam ma (nincs a világon érdekesebb hely, mint a lépcső alatti gardrób, kérdezzétek csak meg Harry Pottert). Még holnap is lesz Pszinapszis, menjetek el!
Hogy mik voltak ma? Az első előadás Tapolyai Emőke: EXből nEXt címmel azt taglalta, miért választunk újra meg újra rossz kapcsolatokat. Ugyan különösebb mintázatot nem véltem felfedezni saját történeteimben (persze nem is voltak rosszak), de sok érdekes kérdés felmerült. Például, ha minden embert lehet egészségessé tenni, ha mindenkiből kihozhatom a legjobbat, ha az a rossz, ha valaki a szükségleteimre válaszol, akkor mi a fene alapján válasszak? Mert akkor tényleg a szemszín meg az alkar marad. Azt kiemelném, hogy az előadó angolja akkor is átütő volt, amikor csak egy-két szót mondott. Respect.
A második a Body art volt, egy pszichológushallgató tolmácsolásában, aki láthatóan nem szokott még hozzá a prezentáláshoz, mert rendre másik igével fejezte be a mondatot, mint ami az elkezdett szóvirághoz passzolt volna. Arra voltam kíváncsi, hogy ha akarok egy piercinget (akarok), akkor beteg vagyok-e? De mint kiderült, ő csak a 4-nél több tetkóval és ékszerrel rendelkezőkre tudja azt mondani, hogy családi vagy önértékelési zavar áll a háttérben. Egy, főleg, ha nem feltűnő, még nem gáz. Hát akkor ezt letudtuk.
Délután egy angol workshopon voltam, "The art of doing nothing" címmel. Meditáltunk is, kétszer tíz percet, de megmondom őszintén, én valami többet vártam volna. Oké, hogy az egyszerűség művészete, meg zen, meg f@szom, de azért valami hókuszpókusz kellett volna, mantra, hunyd le a szemed, ne gondolj a kék elefántra, valami.
Már jó előre kinéztem magamnak az orthorexiáról szóló előadást, mert úgy éreztem, hogy, khm, esetleg érintett lehetek a dologban. Ehhez képest egy amúgy evészavaros lányokkal foglalkozó pszichológusnő tartotta. Egyszer csak a katedrához tipegett egy negyvenkilós, szőke cica, és ő volt az előadó. A legjobb példát mutatja a pácienseinek! Valószínűleg egyébként nem véletlen, hogy ez a kutatási témája, mert a bulimiás résznél (amire egy ortorexiáról szóló előadáson nem is értem, miért van szükség, hacsak azért nem, mert nincs még annyi eredmény, hogy egy órát ki lehetne vele tölteni) belezavarodott, dadogni kezdett és lehervadt csontos arcáról a gondosan előkészített mosoly. Freud bácsi, ha?
Délelőtt Szendi Gábor és a paleolit táplálkozás tiszteletére megettem egy sajtos rolót, az ortorexia után pedig kisomfordáltam a Duna Plazába, és valóra váltottam régi vágyamat: ettem egy Subway-es szendvicset. Na de nem akármilyen, hanem 30 centis, mézes-zabos kenyérben, Philadelphia krémsajtos-steakeset, lilahagymával, paradicsommal és enyhén csípős szósszal! Ha hozzátesszük, hogy utána még sikerült végre elkapnom a teaházban egy mézes-gyömbéres limonádét, akkor gasztronómiailag már jó volt a napom (igaz, hogy éjszaka még zöld muffinokat sütöttem, de ez egy másik történet, viszont ugyanez a bejegyzés).
Ezután jöttek az igazi nagyágyúk: a performance-ok. Úgy érzem, ezekből többet tanulok, mint a sok (néha tényleg) okos pszichológustól. Volt először is egy improvizációs színház: a közönség élményei alapján rögtönöztek a színészek, de nem jelenetet, hanem hol "folyékony szobrot", vagy "palettát" (minden fázist más ember jelenít meg), hol kórust (különböző érzelmek hangjai) játszottak. Jött egy teljesen flúgos lány, aki elmesélte, hogy Luca nevű biciklijén (aki egyébként Antonio Bike és Isabella Bicicleta gyermeke) micsoda fantasztikus élményeket élt át (és ekkor a nyereg még fent volt), amikor túljutott az ismert zóna határán (polgári nevén: Margit híd). Nem akarom kigúnyolni, tényleg hihetetlen, hogy mi rejlik néha az emberekben. Ezzel összefüggésben jutott eszembe, hogy vajon nekem miért nincs történetem. Miért nem tudok semmit mondani az utamról, az elágazásokról? Vándornak tartom magam, mégsem mentem még sehová.
Ami még nagyon megérintett, az az volt, hogy egy férfi felállt, elmondta, amit a jelenlévők közül az önmagunkban lubickolás közepette senki nem tudott, és megkérte a közönséget, hogy egy fél percig emlékezzünk a lezuhant lengyel gép utasaira. A színpadon a gitáros fiú és a csellós lány nagyon halk zenét pengetett, engem pedig fojtogatott a sírás. Hirtelen, értelmetlen és ismeretlen halálok (még ha egy egész kicsit földijeimről van is szó) mindig megszorongatják a torkomat.
A világító buzogányos tánc inkább érdekes volt, viszont ami utána jött, az egészen... hát, nehéz rá szavakat találni, hiszen az ilyen produkciók épp azért jönnek létre, mert ez másnak sem sikerült. Improvizáció volt ez is, de táncban, és nem hittem el, hogy ennyire tökéletes lehet két test összhangja. Vagy két tökéletes test összhangja. Mikre képes az ember, ha testét-szellemét kiemeli a tunyaságból...
És az egész napot átszőtte Sz., akivel nagyjából úgy voltam, mint Oscar Wilde: nem ismertem meg, mert nagyon megváltoztam. Aztán nagyjából az egész napot együtt töltöttük, eddig fogalmam nem volt róla, hogy ő kicsoda. Most már kapiskálok valamit. És haza is hozott.
Azt viszont megemlítem név szerint, akire megharagudtam: Vörös Károly masszőrre, aki délelőtt késett (vis maior, rendben), délután viszont hamarabb elment, és kábé 7-8 embert ejtett pofára, bár egy részét vétlenül. Nem is tudom, lehet, hogy az összesben vétlen volt, mindenesetre levonhatjuk a tanulságot, hogy amiért nem kap pénzt az ember, azt nem is veszi komolyan. Én is ilyen vagyok az egyetemi fordításokkal, szégyen vagy nem.
Volt pár dolog, amit nem próbáltam ki: a relax-szobát és a pszichológiai játékokkal kecsegtető Élménygyűjtőt azért, mert bármikor néztem be, mindig egy zárt csoportot láttam, amihez nem lehetett csatlakozni, az Élő Könyvtárat meg azért, mert a fél kínálatot már ismertem (ferences szerzetesből többet láttam, mint szeretnék, tűzoltó van családon belül, melegekkel is beszéltem már, ráadásul ugyanazokkal, és amúgy egyetlen jelenlévő csoporttal sincs komoly előítéletem, olyan, ami megakadályozná, hogy egy akármilyen helyzetben természetesen viselkedjek vele. Az egyetlen, ami ilyen szempontból érdekes lett volna, az a cigány, de gondolom, nem véletlen, hogy nem volt).
Nagyon felpörögve jöttem haza. Akik ott voltak, mind nyitott, ezáltal jófej emberek, tanulni akarnak, mielőtt ők mondanák meg a tutit másoknak. Ez érződik a légkörön, az esti dj-s bulira már senki nem marad, mert nem oda való, viszont el tudom képzelni, hogy kitárulkozós beszélgetést folytassak vadidegennel. Mármint ha nem én lennék.
Mélységes respect a szervezőknek, nem is értem, hogy lehet ezt egyetem mellett csinálni.
Éjszaka pedig vidám sütögetést tartottam. Enyhe fáradtság tünetei mutatkoztak, például a teljes csomag felolvasztott spenótból elfelejtettem kiadagolni a recept szerinti 15 dekát, mielőtt belekevertem volna a tojásokat, aztán a joghurt helyett a lisztbe ütöttem a tojást, végül pedig tészta helyett majdnem egy fél kanál vizet tettem a formába. És az egész zöld volt. Csináltam spenótos-fetásat juhtúrós öntettel, meg medvehagymás-juhtúrósat tökmaggal a tetején.