Beküldte Raya deBonel -
„…nem azt mondom, hogy a BDSM bulit receptre kéne felírni, mert valaki vevő az ilyenre, és van, aki nem…”
Csöppnyi életem során ismét kiittam a méregpoharat. Mosolyogva mintha ez oly természetes volna és fanyar humor az élettől hogy nálam talán már természetes is. 20 éve először és nem is akarom megszámolni hogy mennyinél tartok, de ujjaim kevésnek bizonyulnának.
Rutinom van benne, keserű rutin. Valaki kitölti, elém rakja… Eleinte még küzdöttem ellene, próbáltam megmagyarázni, megmutatni, bizonygatni… hasztalan. Mostanra rezignáltan, mosolyogva természetes egyszerűséggel emelem a kupát s ürítem fenékig.Frank Herbert Dűnéjében van valami hasonló leírva az ’Élet vizéről’ csak én nem látok a jövőbe utána…
Valami meghal, valami születik és minden változik. Minden hat mindenre, s semmi nem marad olyan mint előtte volt.
Látom magam kívülről ahogy ülök a fekete puffon, látom mi történik, látom a sóvárgó tekinteteket, a fanyar penész ízű vágyakat, az ocsmány arcokat miket mind álarcok takarnak. Látom magam, a nevelt szörnyem mint jól nevelt véreb kinek orrát a vér szaga mardossa, de nyugtot parancsol testének és feszülten ül… csak a tekintete árulja el, a szemei mik vörösen felizzanak, hogy ugrana vicsorgó pofával tövig meredő karmaival s nem maradna utána más csak széttépett cafatok, vérfoltok a padlón, a falakon s a plafonon. Nem maradna utána más csak a halál szaga s mint ki jól végezte dolgát utána a friss hóban fürdene.
De csak csendben ül, szinte fekszik s felületes szem nem lát rajta semmit.
Nézem magam ahogy a méreg szépen lassan felszívódik, s kezdődik a jól ismert folyamat.
’Ami nem öl meg, az erősebbé tesz…’
Nagy duma, csak épp az a bibi benne hogy a végletekig le van egyszerűsítve. Egy hosszú folyamat idebökve pár rövid szóban….
Csendben lépett a tömegbe
Erejét rejtve figyelt a jelekre
Látott mindent, s érzett
Míg belül lelke csendben vérzett
Volt műsor, s hangzavar
Minden mi valóságot eltakar
Alkoholtól üres poharak
Kéjsóvár testek roskatag
Itta a mérget, s ha elfogyott
Kupát tartott legott
Volt ki töltse szüntelen
Fenékig ürítem, ’Mit nekem!’
Aztán egy apró korty
Pont olyan mint előtte számtalan
Megakadva, új utat marva
Hatott, s az akarat hanyatlott
Nem látta senki
Hogy rogy térdre
Hogy néz bele a vak sötétbe
S hogy üvölt némán
Egyedül volt, bénán.
Aztán másra nem várva
Ugyan kire? Hiába!
Szembenézett ismét a sorssal
Nevetve dacolt a kórral
Rávigyorgott az ördögre
Ki őt ismerősként üdvözölte
Hát kihúzta magát
S elé tartotta a kupát
Az kacagva töltötte
-Igyál, s légy üdvözölve.
-Fenékig! Válaszolta
Ivott, majd a kupát messze dobta
-Jövök majd, s vitatkozunk egyszer
De az idő még nem jött el.
…
Friss hó borít utcát, tájat
Eltakarva mindent
De a jégcsap már csepeg
Ismét újjászületek
Itt bent.