Még Avatar

Még egy kis Avatar (nagyon megfogott a film, és erre rendszerint másnap jövök rá).

A film a képességekről szól. Amiről azt hitted, sosem fogod már tudni megtenni, azt holnap megkaphatod ajándékba, azzal együtt, hogy egy csomó olyan dolog nyílik meg előtted, amit megint meg kell tanulnod. Én például tudom magamról, hogy a büdös életben nem tudnék kötelet mászni, hátrabukfencezni vagy szertornát végezni (kivéve talán a gerendát), de el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor a képtelenség átcsapna kénytelenségbe, és mégis megtanulnám. A Ferences tornaórája nem tartozott ezek közé a helyzetek közé.

A másik: simán kiegyeznék egy olyan élettel, hogy a testemet minimálszinten életben tartják, közben pedig egy virtuális világban járok, más képességekkel, más külsővel, más szereplőkkel. El tudok képzelni egy olyan társadalmat, ahol mindenki ezt csinálja, és a különféle játékok versenyeznek azért, hogy minél többen játsszanak benne. Persze mindig lennének olyanok, akik testbéli földhözragadtságukat vinnék magukkal az avatárjukba is, de ezt a komoly, mondhatni fanatikus játékosok hamar kiküszöbölnék. El tudok képzelni egy olyan játékot, ami az emberi jelenlét és kreativitás hiánya miatt sivárságba süllyedt "valódi" világba vinné el a játékosokat, akiknek viszont baromi nehéz lenne erre rájönni. Írnék is belőle egy novellát, ha nem hangzana annyira hollywoodian a történet.

A harmadik dolog: a kiválasztottság. Ugye ebben a fickóban sem volt semmi különös (azontúl, hogy szerencséjére az ikertestvére tudós lett), és mégis kiválasztották, olyannyira, hogy a Navik istene kivételt tett vele. Csak nekem nehéz elfogadni, hogy semmit sem tehetünk azért, hogy bárki kiválasszon, akár a szeretetére, akár a pártfogására érdemesnek? Hogy ennek semmi köze ahhoz, milyenek az adottságaink, vagy hogy mennyit dolgozunk saját magunkon? Amiből azért nem következik, hogy teperni nem kell, csak immár nem valami célért, hanem saját belső igényből, ami sokkal, de sokkal nehezebb?

Egész életemben szerettem volna különleges lenni, de lassan rá kell jönnöm, hogy nem vagyok az. Jó, hogy egyes dolgokban ügyes vagyok, de ilyen mindenkinek van, csak nem mindenkinek látszik (honnan a fenéből tudná egy hajléktalan, hogy ő milyen ügyes határidős bróker tudna lenni? honnan tudná egy éjjeliőr, micsoda karrier várná a napelemek tervezése éa gyártása terén?). Jó, balkezes vagyok, színváltós a szemem, gittegyleti tag vagyok, de ennyi.

Kaptam ma Jóapámtól egy videót. Egy pillanatra (jó hosszú pillanatra) még el is hittem, hogy "igazi", és csak nekem szól. Egy híradás volt, miszerint a Mikulás beteg, depressziós, és így elmarad a karácsony. Hacsak... hacsak Hickenberger Adél el nem mosolyodik. De úgy van az egész megcsinálva, hogy azon nem lehet nem mosolyogni. Így, remélem, a happy end többet ér, mint amennyit a poén lelövése ront, a Mikulás felépül, lesz karácsony. Aki szeretné magát különlegesnek érezni, szóljon, elküldöm neki is.

Ja, és azt is elhatároztam, hogy nem downgrade-elem a szókincsemet és mondatfűzésemet csak azért, hogy ne lógjak ki. Olyan szépen beszéltek a Navik is! Olyat én is tudok, csak néha furcsán néznek az emberre miatta.