Beküldte Raya deBonel -
Tudni kell rólam, hogy imádom Ottlik könyvét, mert nagyon sok olyan dolgot mondott el, amit a bőrömön éreztem (vagy esetleg alatta), csak nem tudtam, hogy helye van az irodalomban. A saját iskolai élményeimet ezzel együtt nem emeltem volna egy szintre vele, gondoltam, annyira mégsem volt durva.
Mivel azonban két egymást követő napon pillanthattam bele egy-egy volt csoporttársammal való ötperces beszélgetésen keresztül abba a világba, amit egy átlagos reklám szakirányos maga körül lát, elgondolkoztam rajta, hogy ha a Ferences nem is, de a Külker mégiscsak az volt.
Én vagyok Bébé, rosszabb esetben Medve Gábor. Nem jobb és nem rosszabb, mint a többiek, mindig kimarad a főkolompos brancsból, teljesen mellékes emberekkel köt teljesen mellékesen életre szóló barátságokat, kiharcol magának egy szusszanatnyi levegőt, és irigykedve nézi azokat, akik teljes szabadságot élveznek, mert bele tudnak simulni a rendszerbe, sőt egyetértenek, együtt lélegeznek vele, és ezáltal haladni tudnak a ranglétrán. Erősek, jópofák, VALAKIK. Bébét az egész rendszer undorral tölti el, de nincs ereje bármit is tenni ellene, felesleges is volna. A maga módján megvan a létjogosultsága, egyéni szoc. probléma, ha valaki mégis beleragadt a "nem oda valók" közül.
Csakhogy az iskolának egyszer vége lesz, Bébé arra megy tovább, amerre szeretett volna, teljesen másfelé, mint amilyen karrier az iskola profiljából egyébként adódna (és csak pár "hülye" van az osztályból, aki ugyanígy tett), és csak nézi, ahogy amazok rájönnek, hogy micsoda mesterséges világ az, amiben tízéves koruk óta élnek, és kilépnek belőle... vagy nem.