Hülyebiztos reaktor

avagy gyakorlati foglalkozás Speciális technikák tantárgyból

Van nekünk ez a tantárgyunk, ami elvileg arról szólna, hogy hogyan lehet különböző szakterületeknek a szókincsét hirtelen felszedni. Ehelyett a műegyetemi tanreaktor nyugalmazott igazgatója tartott nekünk nukleáris fizikaórákat egész félévben. Én bejártam, érdekes volt, megnyugtató, hogy Csernobil után sem kellett félni, viszont érdemes volt például jódozott sót enni.

Most érkezett el a félév csúcsa: a bácsi bevitt minket a tanreaktorba. Mint kiderült, 100 kW-ot tud nyomni a kis aranyos, de az energiáját nem használják semmire. "Növeljük vele az entrópiát" - ahogy a tanár úr mondta.

Fogtunk a kezünkbe majdnem fűtőelemet, majdnem reflektorrudat, megnéztük felülről az egészet (ötméteres vízoszlop alatt van, de az annyira tiszta, hogy csak a csövek mellett meghajló felületből lehet látni, hogy nem levegő), járkáltunk a hatalmas narancssárga alagútdarabok között, megnéztük a csőpostát (meg is ihletett, előbb-utóbb novella lesz belőle).

A reaktor egyébként, nevéhez méltóan, oktatási és kutatási célokat szolgál (teszteltek itt például egy újfajta sugárkezeléshez, a BNCT-hez való bórvegyületeket, ugyanezzel befecskendezett patkányokat, a kumráni tekercseket tartalmazó agyagkorsókat, hogy melyik műhelyből valók, satöbbi). Negyven éve hozták létre, hogy a leendő paksi szakembereket legyen hol képezni. Ennek megfelelően a rendszer "hülyebiztos" (foolproof), ami azt jelenti, hogy majdnem annyira agyon van bonyolítva odabent minden, mint a Tradosban, vagyis ha megnyomtál egy gombot, hogy te most atomrobbanást szeretnél előidézni, akkor a program rákérdez, hogy biztosan ezt akarod-e csinálni, aztán figyelmeztet, hogy a környéken még nem történt meg az evakuálás, ha azt is leokézod, akkor sípolni kezd, mert érzékeli, hogy nincs rajtad védőszemüveg, ha pedig valahogy sikerül elhallgattatni és egy kattintásra vagy a katasztrófától, akkor közli, hogy sajnos a biztonságvédelmi rudakat felügyelői engedély nélkül nem lehet elmozdítani. Vagyis nincs robbantás. Mi ebben az izgalom?

Reméltük, hogy helyes, hiperintelligens és lehetőleg arab vagy afrikai származású (kiegészítés Maitaitól) fiatal atomfizikusokat fogunk látni, de az egyetlen negyvenen aluli egy kopasz, szemüveges dozimetrikus volt, szemlátomást halálra rémült egyszerre tizenkét csinos lánytól, és annyira megilletődött, hogy még a mérést is leállította, hogy benézhessünk az ólomkalickába. Erre nem tartottunk igényt, de ő készségesen elárulta, hogy kálium-40 van benne.

Azért voltak emberi jelenlét nyomai is itt-ott, filctollas "itt marad!" felirat egy zsákon, ütött-kopott iskolai székre támasztott "Sugárveszély!" tábla, effélék.

Amúgy ennek a bácsinak én tényleg elhiszem, hogy az atom nem veszélyes (még ha titokban átkozom is, amiért Nofra ölébe szart, amikor drágám a gyűrűjét nézegette éppen, vagy amiért lukat rágott az itthoni pulcsimba, ja de az a nagybetűs Atom), hiszen legalább ötven éve ezzel foglalkozik, és még él. Sőt, humora is van. Nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz, mindenesetre minden dolgozónak névre szóló kis kék izéje van, amit háromhavonta beküldenek a központba, megnézik rajta, mennyi sugárzás érte az illetőt, és ha öt év átlaga meghaladja a 20 mSv-t, mehet az illető a levesbe, nem dolgozhat többet a reaktorban. Ugyanez az eset, ha netán ittas lenne munka közben.

És valahogy azt is elhiszem, hogy ez is csak egy munkahely. Gondolkodtam már azon, hogy ha valaki azt mondja, hogy stewardess, taxis vagy oroszlánidomár, azt olyan különlegesnek érzi az ember, faggatná az illetőt a szakmája titkairól, pedig bizonyos körökben az is éppolyan unalmas, mint marketingesnek lenni.