Subidubi Abu Dhabi

Ez is igazából még decemberi téma, csak betegeskedett a blogom (időközben a J megszerelte, hurrá J!). A dán Juannal gyűjtjük az országokat, tizediknek okosan az Egyesült Arab Emírségeket választottuk. Miért ne, semmi se korbácsolja fel jobban a vágyat*, mint ha az utcán max. egymás kezét foghatjuk, és komolyan elgondolkodtunk rajta, hogy veszünk kamu jegygyűrűket. Ide is azért mentünk volna, mert lett volna ismerős, aztán kiderült, hogy akkor pont nem lesznek ott, így kénytelenek voltunk más szállás után nézni. 

Az utat a Pegasus légitársaság (török fapados) támogatta, már menetrendileg, értsd: velük volt egyáltalán elfogadható járat Németországból Isztambulon át Abu Dhabiba. Oda is úgy, hogy hajnali 4-kor érkeztünk meg. Az érkezési oldalon ez várt:

Felfedeztünk egy oldalt, ahol minden reptérre részletesen le van írva, hogy hol és hogyan lehet aludni. Itt például az a helyzet, hogy reggel 8-ig minden további nélkül hagynak végignyúlni három ülésen, de utána felébresztik az embert azzal, hogy harsányan rákérdeznek a dán Juannál, hogy az övé-e a rakoncátlan asszonyszemély. Ekkor szedelődzködtünk fel és fogtunk egy buszt be a városba.

Igazából arra számítottam, hogy Dubajtól eltekintve az összes többi emírség maximum egy karavánszeráj a sivatagban. Azért ez nem egészen igaz. Abu Dhabiban is folyik az építkezés, vannak rendes utak, buszhálózat, internet meg minden. Csak egyrészt még nagyon sok minden épülőben van, másrészt meg furán keveredik ez a modernizáció a helyi kultúrával. Például vannak souk-ok, ahol egy elég nagy tér minden oldalán kizárólag szőnyegboltok vannak, és mindegyik előtt kint ül az árus, két-három haverjával, dohányoznak, barátságosan zaklatják az arra járókat, és a legkevésbé sem zavarja őket, hogy senki nem megy be vásárolni. Rejtély, hogy miből élnek mégis.

Meg persze pont péntek délelőtt estünk be, amikor az iszlám vasárnap van, tehát minden zárva, még az az étterem is, ahol az összes alkalmazott bent facebookozik, és a nagy mecsetet se lehet látogatni. Ilyen körülmények között mit is tehetnénk, ettünk libanoni kaját, aztán irány a legközelebbi bevásárlóközpont. Ez kábé minden fontosabb csomópontban fellelhető, kétféle van: a hagyományos, ahol hamis Louis Vuitton táskákat és Gucci napszemüvegeket lehet kapni, meg a pont-olyan-mint-a-Westend típusú, ugyanazokkal a márkákkal. Mi konyharuhára** lőttünk, mert ifjabb dán Juannak állandó tartozéka, csak ő sálként hordja, illetve én vízipipadohányt akartam, meg egy napszemüveget, amiről a strasbourgi 5 fokra való tekintettel megfeledkeztem, de ide nagyon kellett volna. 

Délután meg elmentünk a Louvre-ba. Pár hónapja nyitották meg, egy nagyobb múzeumnegyed-projekt részeként. 30 évre, csilliárdokért vették kölcsön a Louvre nevet, meg a műtárgyakat. Itt található például Whistler anyja. 

8 rétegű kupola, az esőtől nem kell tartani, a napot elég hatékonyan kiszűri.

Itt meg már világítani kell, este lett. Mi mást tehettünk volna, mint hogy kinéztünk a datolyapiacra. A dán Juan máig nem felejtette el azokat az öt éve evett datolyákat, és addig nyüstölte az árust, hogy mutasson neki még olyanabbat, amíg kábé fél kilónyit meg nem kóstoltunk ingyen. Aztán persze vásároltunk is.


A kínálat egy kis része.

Ezen a piacon nem volt sok turista, és inkább hasonlított az MDF piacra, mint amilyennek egy közel-keleti bazárt elképzel az ember.


Mondom. Csak szerencsésebb a nyitvatartás: délután 4-től éjfélig simán lehet vásárolni. 

Keleten jellemző, hogy mindenhova kiteszik a cáratyuska illetékes nemzetmentő képét. Abu Dhabiban Zayed sejk (az egyesítő), Khalifa sejk (a mostani uralkodó) meg a fia vannak kint, Dubajban meg az ottani garnitúra.


Nagyon funky portré neonfényben, szintén a piacon. Ez a pár nappal azelőtt esedékes nemzeti ünnep kedvéért volt kint.

Másnapra tartogattuk a nagyágyút: a mecsetet, amiért minden turista idejön. Egészen megdöbbentően gyönyörű, légies épület, mármint az a megdöbbentő, hogy a kétezres években még valaki költ ennyi pénzt vallási szimbólumokra.

 
Rendkívül hálás panoráma-téma. 

A bejáratnál a nőknek egyen-köpenyt kell felhúzni, a férfiak jóformán bármiben bemehetnek. Végül is nem zavart, jól nézett ki az egyencucc, bár én direkt elfogadható ruhában mentem és kendő is volt nálam, de nem érdekelte őket. A márványra csak zokniban lehet rálépni, a közepére még úgy se, azt csak ünnepekkor használják. Ingyenes a vezetés, és majdnem mindenhova be lehet menni, persze közben megfelelő mértékű agymosás is zajlik. 


Gumicukorcsillárok ipari mennyiségű Swarovskival. Le lehet ereszteni őket takarítás céljából, és mindegyikben van lépcső, hogy rendesen le tudják porolni. A szőnyeget szabályos közönként megkapargatták, hogy a nép tudja, milyen messze álljon egymástól, hogy legyen helye leborulni. Van végül is logika az iszlámban is.


Ezen az órán lehet látni az imák időpontját. A szemfüles megfigyelőnek feltűnhet, hogy imádkozni csak ötször kell, miért van akkor hat szirom: hát azért, mert a felsőtől indulva mindegyik egy intervallum végét jelenti, és azon belül kell imádkozni, nem pont egy időpontban. 

Estére a Tripadvisoron találtunk egy éttermet, ahol csak helyiek voltak, és az egész utunk legjobb kajáját ettük. 


Ez csak a desszert meg a kávé (sose ittam annyi kávét, mint a dán Juannal). 

Másnap az Al Ain oázisba mentünk, ahol régen a sejk lakott. Ez némileg bepillantást engedett abba az életmódba, amire én számítottam az emírségektől.


Ez volt a legpuccosabb fogadóterem. Azok meg nem sombrerók, hanem datolyakínálók.


Időnként itt is megjön az eső, és akkor az ilyen. 


A másik, amit mindenáron meg akartunk nézni, az állatpiac volt. Figyelmeztettek minket, hogy ne fogadjuk fel a kísérőnek ajánlkozó embereket, mert később pénzt fognak kérni. Ha ez olyan egyszerű lenne! Mert nem mutatkoznak be vagy adnak árajánlatot, hanem normál arab szíveslátásnak tűnő módon bevisznek három karámba, megmutatják az összes állatot, elkérik a telefonodat, lefotóznak a háromnapos bébitevével, és aztán tartják a markukat. Szerencsére ilyenkor a dán Juan nagyon hatásosan tudja hülyének tettetni magát, én meg felsorakozom mögé.

Innen a pokol buszozása következett. Nagy, negyvenfős, kényelmes buszokhoz szoktunk, és oké, hogy a szokásos társaságok nem visznek Al Ainból Dubajba, de azt hittük, az az egy cég, amit találtunk, ugyanolyan lesz. Hát nem, egy kisbusz volt, még jó, hogy felfértünk rá, de csak úgy, hogy egymás mögé ültünk a normál ülések közé szorított hokedliken, amiknek jóformán nem volt támlája. Rám még egy mellettem ülő asszonyság is rám folyt. Két és fél óra gerinctöretés után végre odaértünk, és ez már egy egészen más világ volt.

A következő nap itt is a lényegre tértünk: a Burj Khalifába volt foglalásunk. Itt megint fontos lesz a sejkek közti rivalizálás, mert eredetileg ezt a tornyot Burj Dubainak nevezték volna, csak jött a gazdasági válság, elfogyott a pénz, és Abu Dhabi sejkje szívesen adott, csak hát volt egy feltétel. Na, ezért hívják Khalifának. Sebaj, most épül egy még nagyobb, azt majd úgy hívják, ahogy akarják.

Mi csak, "csak" a 125. emeletig mentünk, a 148. aránytalanul drága lett volna (na meg egy tizedmásodperccel hosszabb a liftezés).

 
Ilyen az egész város. Felhőkarcolókra süt a nap. Volt egy kijelző, ahol azt lehetett látni, hogy milyen volt "régen", értsd, 30 éve. Sívó pusztaság, sehol semmi!

Egyvalami viszont tetszett. A kijáratnál volt egy kis kiállítás az építkezésről, és ott egy ilyen tablót tettek ki:


Ha jelképesen is, de egymás mellett szerepel a vezérigazgató és a darukezelő, a jogász partner és a villanyszerelő.

Egyébként itt senki arab nem dolgozik. Mindent, a taxivezetéstől a pincérkedésig, külföldiek, többnyire ázsiaiak csinálnak. Az ember nem is tudja, európaiként minek érezze magát.


Lentről ilyen.

A Khalifa tövében ott a Dubai Mall, ami a világ legnagyobb bevásárlóközpontja. És persze karácsony közeledett.


Meglepő a keresztény kultúrkör betörése.

Itt is rengeteg ugyanolyan bolt van, mint Európában, meg néhány olyan, ami nem (például Cheesecake Factory, ami az Agymenőkből ismerős, sőt, volt Fortnum&Mason is, de pont pár hónappal azelőtt bezárt). És van persze hagyományosnak szánt bazár.

Más plázákban is volt souk, de még akár kínai, egyiptomi és perzsa negyed is, Marks&Spencerekkel, Starbucksokkal, és a dán legnagyobb örömére, Balmainekkel. Nevetségesen televásárolta magát, de legalább minden 20%-os áron volt, és ÁFA-mentes.

Na nem mintha a törzsközönség az olcsóságért járna ide. A helyiek imádnak mindent, ami arany, fényes, ízléstelen és drága. A luxusboltoknak aranyéletük van, minden évben van shoppingfesztivál, Black Friday, kutyafüle. Brüsszelből már ismerős az a jelenség, hogy akinek nincs más öröm és értelem az életében, mert egy olyan városban lakik, ahol ezt szinte lehetetlen természetes úton megtalálni, annak igényei, bogarai és törzsvásárlói kártyái lesznek.


A luxusrészleg.

Egy ponton találkoztunk Kázséval, aki Jóanyám szomszédjának az unokája, és gyerekkorunkban sokat játszottunk. Leginkább a szederfa közbeiktatásával átmásztunk egymáshoz, azt játszottuk, hogy színésznők vagyunk, akik elájulnak az éhségtől (nem értem, miért nem az Oscarra treníroztunk, ez a fránya magyar, pesszimista neveltetés!), vagy becsavartuk egymást a legnagyobb szőnyegbe, amit találtunk. Mindenesetre ő most már évek óta itt dolgozik, egy olasz éttermet vezet egy szállodában. Kivitt minket a bazárba, ami részben turistalátványosság, részben megint hagyomány.


Arabul nem kell ráírni.


Ez a Dubai Creek, és ilyen BKV-hajókkal lehet átkelni rajta. Persze itt nem érvényes a mágneskártya.

Fura, vegyes ország. Egyrészt itt lüktet benne az igazi arab szellem, másrészt modern és civilizált akar lenni, és olyan épületeket épít és márkákat majmol, amiket a nyugatiak találtak ki. Mintha szégyellni kéne az eredeti kultúrát. A turistákat pont át lehet vágni a modern, kényelmes, appba szuszakolt élménnyel, ha van rajta burnusz és teve dísznek. Na és persze itt a rengeteg bevándorló, aki nélkül összeomlana az ország, és akiknek alkoholengedélyt lehet adni és engedni, hogy úgy éljenek, mint otthon. 

Én mindenesetre imádtam a városiasságát, a fényeit, a pazarlást (növények mindenhol!).


Egy kellemes esti kép a Dubai Marináról.


Ami igazán tetszett: az arab és a latin betűs Dubai összefonódása.


A kelet-nyugat egy némileg pozitívabb példája, legalább már nem tilos a nőknek sportolni!


Kaptuk ezt a fülest, hogy a Friday's teraszáról lehet a legjobban látni a szökőkutat. És lőn. Bár levont az élvezeti értékéből, hogy nem voltak koktélok.

 

 

 

 

 

 

*Az, hogy erre mennyire van egyáltalán szükség, tekintettel arra, hogy egy hónapja nem láttuk egymást, más kérdés, és mi se ezért választottuk. 
**Műveletlen és tiszteletlen turistaként magamban csak így hívtam a férfi fejfedőt.

A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio