Living off the Holy Land (lejmturné)

Egyhetes csavargás Izrael legkülönbözőbb tájain, itt-ott váratlan sertésekkel.

Előtte még felmentünk az Elektromos Hegyre (kreatívan tudják a diákok elnevezni a helyi nevezetességeket), és lenéztünk még utoljára a kibuckánkra.

A hegyek már egyébként Jordániához tartoznak, a sok sötétzöld meg a datolyaliget.

Van ez a kifejezés az angolban, a living off the land, legjobb tudomásom szerint ez olyasmit jelent, hogy az ember halász-vadász, vagy talán inkább gyűjtöget, mindenesetre nem hurcol magával készleteket, hanem mindig abból él, amit talál. Hát mi ezt úgy valósítottuk meg, hogy minden városban annál szálltunk meg (a megszállás szó minden értelmében), aki balszerencséjére onnan származott a Machonba*. Igyekeztünk tartani az egyensúlyt: egy arab, egy zsidó, és az anyagi helyzetet illetően is reprezentatívak voltunk. Nem tudom, mennyire lehet a híres közel-keleti vendégszeretettel számolni, de nekem már égett néha a pofám.

A szemeszter végén a diákokat egy busszal viszik Jeruzsálembe vagy Tel Avivba, ezt én csak bőgősjáratnak könyveltem el, mert minden megállónál ötperces ölelések és sírdogálás zajlott. Itt megint kiviláglott, hogy én csak egy hónapot töltöttem velük, mert engem senki se ölelgetett olyan sokáig (persze kétlem, hogy ez másképp lett volna, ha előbb jövök, de ezen kár is filózni), de azért annak is örültem, hogy legalább a Habibi** mindenkit megríkat, őt nagyon szereti mindenki, mondjuk fogalmam sincs, hogy miért, mert társaságban általában pléhpofát vág és szökőévenként egyszer, ha megszólal, de mindegy.

Szóval mi Tel Avivig vitettük magunkat, majd elkezdtünk vakarózni, hogy hol is aludjunk. Ilyenkor jön jól Lana, aki az előző félévben volt pótmama, és ilyen lavinaszerű módon megörökölte az idei szemeszter kölykeit is, mindenki nála alszik, ha a városban jár, mert egy gyönyörű, tágas kétszintes lakást bérel a pasija és a világ leggyönyörűbb kutyája az övék.

Ő itt fent Sveta. Lana orosz származású, és minden tekintetben irigylésre méltó életet él: ipari formatervezést tanult, most fenntartható divat mesterképzésre jár, mindenféle civil kezdeményezéseken dolgozik, hópelyhes tetkói vannak, meg törzshelyei a város legmenőbb hipszternegyedében, a Florentinben... szóval szeretnék én az ő korában itt tartani!

Elvittük az egyik ilyen törzshelyére, ahol a létező legkósertelenebb kaját kértük ki:

Sajtburger!

Majd a másik törzshelyen ittunk, aztán elég hamar kidőltünk az előző esti nem hivatalos záróbuli miatt, ahol hirtelen mindenkinek előkerültek a rejtegetett (és szigorúan határokon át nem nyúló) készletei, és, hát, fél ötkor aludtunk el.

Tel Avivról azt hittem, hogy az lesz az én városom, és a graffitik továbbra is tetszenek, de nem tudom, hogy érezném itt magam.

Egyrészről tökre hipszter, simán lehet vegán gluténmentes bio-akármit venni, és a kézműves piac tiszta WAMP,

(ezek nem tudom, hogy kicsodák, engem a fenti vitorlák érdekeltek)

de közben teljesen lerobbant és romos az egész város, a felhőkarcolók között.

Még biciklis élet is van, bérbringák, mint a Bubi, meg itt-ott bicikliutak, de azért még eléggé döcög a dolog, mert az autósokat senki nem nevelte még meg, és az izraeliek nem igazán féltik a kocsijukat (kivéve a Tibike-féléket persze).

Péntek reggel elmentünk vásárolni, vettem egy villát, és szert tettünk egy literes dobozos sörre, amit persze muszáj volt rögtön a szuper lakás tetőteraszán meginni, és az erről készült szelfit (elsőközöskééép) Facebookra feltolni. Utána összeszedtek minket egy olyan kocsival, hogy ahhoz képest a Kismazda egy Lamborghini, és elmentünk a tengerpartra kempingezni.

Izraelieknél ezt úgy kell érteni, hogy kitelepülnek a ház méretű sátraikkal, 5x5 méteres gyékényeikkel és árnyékolóikkal, grilleznek a telepített fél hordókban, hullahoppoznak és teniszeznek. Mi nagyjából ugyanezt csináltuk, teniszezés ugyan nem volt, de helyette úsztunk a hullámtérben, ahol az úszómester szerint nem kellett volna, és szegény Habibi a mai napig azt állítja, hogy én őt meg akartam ölni. Ki akartam kicsit lökdösni a komfortzónájából, na.

Habibinek két sztorija volt az év során: amikor ráesett a fejére egy macska (beltéren), meg amikor az előző félévi pótmama egy esküvőn belökte a medencébe ruhástul, telefonostul. Ettől teljesen független érdekességként megjegyezném, hogy Jordániában nincsenek úszómedencék, ezért egy csomóan meg se tanulnak úszni.

Szombat délelőtt aztán ment a vakarózás, hogy hova menjünk, mert aki elvileg autóval bírt és jött volna velünk északra, annak hirtelen barátnőzhetnékje támadt Tel Aviv mellett (ez külön érdekes, mert ide Habibit alighanem meghívták volna, ha én nem vagyok a képben, mert a barátnő teljesen nyilvánvalóan hajt rá), de végül rávettük, hogy vigyen el minket a civilizációig, mert egy arabbal stoppolni a lehetetlenség kategória, busz meg ilyenkor nem jár.

Életem legfurcsább hostelébe sikerült bejelentkezni: a tulajok sabbatkor persze nincsenek ott, az eredetileg foglalt szoba nincs kitakarítva, de kapunk egy másikat, felárral, persze ez akkor derül ki, amikor már bent vagyunk (a belépőkódokat emailben küldik). Nekünk ugyan mindegy volt, este 6-kor beájultunk és másnap éjjel 3-ig aludtunk. Ekkor jöttem rá, hogy éhen fogok veszni reggelig, lennének is nyitva helyek, de jaj, egy arabot ilyenkor biztos meg fognak verni az utcán, nem mehetünk ki (irracionális félelmek: pipa, de cserébe legalább ő se baszkurál, hogy telefonáljak idegeneknek). Maradtunk a helyben elérhető zabpehely-alma kombónál, kiültünk a hátsó udvarra nézni a pirkadatot (meg a világ zászlajait, amikkel kidekorálták, és egészen elképesztő, de Habibi, ahhoz képest, hogy soha nem hagyta el a Közel-Keletet, az összes zászlót tudja). Ötkor aztán eluntuk és visszaaludtunk.

Vasárnap reggel (ez meg Shavuot volt, zsidó pünkösd) szintén nem volt tömegközlekedés, de azt már kifundáltam, hogy a sehol hivatalosan meg nem jelentetett iránytaxik, a sherutok ilyenkor is futnak, és azzal el lehet jutni Haifába. Erre végül nem volt szükség, a barátnőzés után mégis értünk jött az illető, és felmentünk a Golan-fennsíkra (oda, ahol már az ENSZ-kocsik rohangálnak Szíria irányába), ahol Habibi egyszer kempingezett már a srácokkal. Hosszas keresés után megtaláltuk a helyüket, ahol ez fogadott:

Akkor talán mégse itt táborozzunk le kategória. Végül a Galileai-tónál kötöttünk ki, ami tökéletes választásnak bizonyult.

Itt említeném meg sajátos főzési stratégiáinkat. A tengerparton még rendelkezésre állt kempinggázfőző, és egy fazék, de azt vissza kellett adni a szerencséseknek, akik anyukától hozták. A mi anyukáink kicsit messze vannak (az enyém meg úgyse adná oda a becses edényeit ;) ), szóval mi jókora alumíniumtálcákat vettünk, feltámasztottunk pár téglát (ha már ilyen bibliai helyszíneken jártunk, értitek), tüzet raktunk alattuk, és így forraltunk vizet a dobozos leveshez. Egyedül Habibi tudta, hogy kell ezt egyáltalán bekeverni, amiről mi lányok megállapítottuk, hogy szomorú.

A másik nagy sikerű recept a füstölt tonhal volt, ami úgy készül, hogy fog az ember egy konzerv olajban eltett tonhalat, belesüllyeszt kanócnak egy kevés wc-papírt, meggyújtja és megvárja, míg az olaj leég róla. Ízre ugyan nem változik, de legalább meleg.

Másnap reggel bementünk úszni (igen egészséges az ökoszisztéma, rengeteg hal van, akik valamiért nagyon elhivatottak a pedikűrös szakma iránt, sőt, vidrát is láttam, amint éppen galambokat kergetett), bemüzliztünk, aztán elkezdtünk gondolkodni. Kit is lehetne meglátogatni? Hát Billyt! Billy egy eldugott arab faluban lakik, a szülei tele vannak pénzzel, és biztos halálra unja magát. És tényleg. A mama (volt Fulbright-ösztöndíjas, PhD-je témája a gyerekirodalom alkalmazása gendertémák, vallási különbségek és kisebbségi ügyek kritikai elemzésére izraeli-arab diákcsoportokban) megérkezik, és mosolyogva annyit mond: "Billy, nem is mondtad, hogy vendégeid lesznek!" Mire Billy: "Mert én se tudtam". Majd mama nekiáll egy komplett grillpartit előállítani, óvatosan megkérdezi, eszik-e mindenki disznóhúst, mert ők csak azt sütnek. Utólag súgva megkérdeztem Habibitől, hogy ez a család most akkor melyik vallást nem követi, kiderült, hogy ők is keresztények lennének.

Sajnos itt is beütött az, ami az arab családoknál mindenhol: előbb-utóbb nem értem, mit beszélnek. Azt például teljesen az én kihagyásommal tárgyalták meg, hogy mi a szuterénban fogunk aludni, a fiúk pedig belemélyednek a Fifa nevű játékba, ami pont annyira érdekes, mint egy focimeccs a tévében, csak ezt ők játsszák. Utána azért kapott az angolszász kultúra is, megnéztük A téglát, meg egy Russell Peters nevű standupost, aki egészen vicces lenne, ha nem egy szexista és rasszista kultúrát szolgálna ki a poénjaival.

Másnap Billy-papa leszállított minket a buszhoz. Az volt a terv, hogy Haifában fogunk kempingezni. Igen ám, de amit erről az internet szűkös forrásai elárulnak, az alapján nem sok lehetőség van a tengerparton kívül. Nosza, hívjuk fel a Haifában lakó emberkét! Ő mindjárt a saját falujába, Kiryat Tivonba irányít minket, és megmondja, hogy Hananiyánál szálljunk le a buszról. A buszsofőr mit sem tud Hananiyáról. Mi lesz most? Leszállunk valahol, ami olyan városközpontnak tűnik, és egy kedves csaj a megállóban elárulja, hogy ezt a helyet hívják Hananiyának, a falafelező tulajdonosa után. Szuper. Így beesünk emberkéékhez is, fellegeljük a shavuoti kajájuk maradékát, és kapunk némi információt, hogy hova mehetnénk erdőbe (!) kempingezni. Nos, ezt a helyet gondolta ő erdőnek:

Szó szerint egyetlen fa.

Meg egy kút, amiben úszni lehet, inni belőle nem. Mondjuk ez nekünk már mindegy is volt, kidöglöttünk nevezett fa alá. Aztán annyira szeles volt, hogy mégsem ott aludtunk, hanem némi szoft birtokháborítás után egy másik fa alatt, amihez közel volt egy tó. Ebben úszni terveztem, csak az tartott vissza a terv kivitelezésétől, hogy kb. 150 teknősfej nézett velem szembe...

Másnap már nagyon ideje volt visszatérni a civilizációba, különös tekintettel arra, hogy hivatalosak voltunk egy iftarra, vagyis ramadáni böjttörésre (szó szerint reggeli, csak kb. este nyolckor tartják) Jeruzsálem mellé, egy palesztin csoporttárshoz. Ehhez még úgy 5 km-t kellett gyalogolni menetfelszereléssel, a tűző napon, és megérkezvén kb. az volt az első megszólalásom, hogy szerintem mindenki jobban jár, ha mi most lezuhanyzunk. Kicsit aggódtam mondjuk, mert errefelé előfordul, hogy nincs víz (Izrael például az egész Ramadán idejére elzárta a csapot Palesztina irányába, hiszen napközben úgyse isznak), és nem akartam volna a tetőn lévő tartályt leüríteni, de mi még pont a jó oldalán voltunk a kerítésnek, víz volt, csak a gáz jött palackból. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy fényképezzek, amit most sajnálok, mert volt egy nagyon sajátos hangulata a háznak: a nagypapák és nagymamák a falon, a mindenhonnan leesett szekrénygombok és csapok, félig kitört üveg szekrényajtó, egy csomó olyan dolog, amit mi megjavítanánk, de ott jó ez így.

Ez volt a kaja, a két kerek tepsi a húsos meg a vegán változat, a sárga rizs meg az én hozzájárulásom. Egy idő után hazajöttek a szülők, és nem tudom, mire számítottak, de a 16 fős bandából 8 zsidó és 3 keresztény volt (jobb híján magamat is annak számítom, elvégre az az egyetlen vallás, ahol a templomban nem nézegetek oldalra, hogy mit kell csinálni, és aki papíron zsidó vagy muzulmán, az se él olyan nagyon máshogy, mint én).

És jött a kötelező elem, a hol alszunk ma este? A házigazdáéknál nyilván nem, hithű muzulmánoknál olyan nincs, hogy két különnemű hitetlen együtt, a többiek udvariasan lepattintottak, végül a csapat Tibikéjére lettünk lőcsölve. Ő megpróbált minket lepasszolni egy barátnőhöz, de az túlságosan be volt rúgva, mire odaértünk, így maradt Tibikéék palotája, Tel Aviv elővárosában.

Ez azért jött jól, mert másnap koncertezett Tel Avivban az A-wa, akiktől ezt a számot állandóan játszottuk a kibucban:

Én nem voltam egészen biztos benne, hogy el akarok rá menni, ha már csak ezt az egy számot ismerem, de a Habibi egészen tutira meg akarta látogatni 5-6 jordániai haverját Sde Bokerben***, és ez kb. eldöntötte, mert ha már még egy estényi arab karattyolást kell hallgatnom, akkor legalább menjen alatta a zene.

Végül 5-en verődtünk össze a koncertre, utána pedig megpróbáltunk bulizni a 10 éves Hoodna bárban, de ott akkora volt a tömeg, hogy elsőre visszarettentünk, aztán inkább visszavonultunk Lana nappalijába. Én az első reggeli busszal akartam visszajönni, nem is akartam lefeküdni, de végül persze hogy a tetőteraszon kötöttem ki megint. Plusz 80 szúnyogcsípés. Sebeim vakarása közben, tegnap délelőtt végre megérkeztem a teljesen üres, depresszív kampuszra. A nevek még az ajtón, de senki nincs itt, a macskáink, Tom és... Falafel panaszosan nyávognak, brr, borzalmas.

*Machon=intézet héberül, csak nem hangzik annyira hivatalosan.
**Ez meg azt jelenti arabul, hogy "barátom", "tesó", vagy "szerelmem", már ha férfinak mondja az ember, meg valamelyest hasonlít a tényleges nevére.
***Ez a Machon természetes folytatása, csomóan ide mennek mesterképzésre.