Keturápia

Abbahagyom már az erőltetett szójátékokat, tényleg. A héten voltam Gay Pride-on Tel Avivban, eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet a fenébe, és megdögönyöztem kb. 8 kutyát. Képes beszámoló (kutyából nem lesz... szalonna).

Úgy kezdődött, hogy Jordániába akartunk menni ezzel a kedves némettel. A kibucban legtöbbet arabokkal szoktam lógni (így adódott, göndörek, meg több spiritusz szorult beléjük), utánuk kellemes az olyan új generációs férfi, aki nem fél attól, hogy a homoszexualitás esetleg fertőző, elfogadja, hogy miután a barátnője három hónapig gürizett otthon, amíg ő Izraelben nyaralt, hazatérve neki kell végignyalnia a lakást, és már most sugárzik belőle, hogy kiváló apa és kutyatulajdonos lesz. Jó fej, na. Tehát Jordániába mentünk volna, de én nem tudtam 4 napnál hosszabb időre elszakadni, neki meg az kevés volt, így azt a tervet hagytuk veszni, és többszöri átrendeződés után végül úgy alakult, hogy ketten mentünk.

LMBTQIP (panda)

Itt az indulás helyén, egy parkban, volt aztán minden, a körülmetélés ellen tiltakozó, véres gatyás táblás ember, mindenféle egyszarvúak, kétfarkúak, szivárványos kesztyűs lengyelek meg minden. A némettel azzal szórakoztunk, hogy a színpadra képzeltük a csoporttársainkat: a szerintem (aki egyébként abszolút képtelen vagyok belőni kinek-kinek a szexuális orientációját) csont meleg palesztint, a vad keresztény másik németet, a homofób alfahímet...

Aztán beültünk egy, szerintünk az útvonalra eső kávézóba, hogy majd onnan nézzük, aztán húsz perc után gyanús lett, hogy rossz helyen vagyunk, így még pont elcsíptük a parádé végét.

Tipikus vonulók.

Út közben.

A jó fej, aki locsol. Kicsit féltettem a telefonomat.

Meg egyébként, Tel Aviv egy helyes város, még ha sok izraeli nem szereti is.

Ja kérem, ha ekkora konc jut...

Buborékokat eregető buszmegálló.

A menet a tengerparton ért véget, ahol rádöbbentem, hogy nincs nálam fürdőruha, de nem engedtem, hogy ez megállítson. Vizespóló+vizesszoknyaverseny, hát istenem. Közben felvettük a kapcsolatot egy csajjal, aki a múlt félévben volt itt a kampuszon pótmama, mostanság fenntartható divattal foglalkozik, és hozott nekünk hideg Tuborgot, hát meg kell zabálni. Eszmét cseréltünk a tetoválásokról meg kinek-kinek a jövőbeli terveiről, és azon kaptam magam, hogy lehet, hogy mindenhol homok van, de ez jó.

Valahogy a héten döntöttem el, hogy a jó franc fog azon görcsölni, hogy szerény vizuális képességeimmel hova vesznek föl gyakornoknak, elfogadják-e a választható tárgyaimat, meg milyen csoportba kerülök már megint a dizájnprojekttel. Rájöttem, hogy ez a diploma semmivel se ér majd többet, mint ha nem lenne. Ahogy most kinéznek a dolgok, igazán jó szakmai gyakorlatot nem tudnék szerezni, ugyanis elég csekély a motivációm bármelyik konkrét témában. Közepes diplomaprojekttel, amiben ráadásul egyáltalán nem hiszek, meg ismét csak pályakezdő munkanélküli lennék. Két éve kapom a kokikat, néha sallereket, hogy nem vagyok elég jó, csak az irányt, amerre menni kéne, azt nem találom. Mentorom nincs. Senki nem érezteti velem, hogy azért én is jó vagyok valamire, hogy valamit mégis tudok. A csoporttársak, kivéve természetesen a csodálatos Gyapjast és még pár embert, pedig egyszerűen felszínesek.

Kellett pár ezer kilométer távolság a felismeréshez, hogy én Hágában már megint totálisan boldogtalan voltam (csak azért nem vettem észre, mert még mindig jobb volt, mint Brüsszel), és hogy ez nem az én hibám. Senkinek se a hibája, csak én nem vagyok odavaló. A suli nem igazán jó, nincs hírneve, nincsenek legendás tanárai, még tehetséges tanárai se sokan. Szellemileg egyáltalán nem kihívás, amitől mégis frusztráló és nehéz, az a rossz szervezés, időbeli túlterhelés, és a túlzott hangsúly a külcsínen. Engem halálosan kiakaszt, hogy ha nem az aranymetszés, Dieter Rams dizájntízparancsolata, továbbá az osztály többségének szája íze szerinti infografikán ábrázolsz valamit, akkor az már nem is gondolat. Hat modell nélkül nem ötlet az ötlet. És persze már megint a Havas Jon-féle oktatás, vagyis a szó klasszikus értelmében nem tanítanak semmit. Autodidakta képzésnek tök jó, csak ahhoz meg drága, és túl nagy időbefektetés. Hát egy nagy középső ujj az egésznek.

Jó lett volna, ha ez mondjuk áprilisban jut eszembe, mert a Gyapjas is másképp szervezte volna a költözését, nem utolsósorban meg a szüleim haza tudtak volna engem is cuccolni mindenestül, de akkor még hittem ebben. Hogy azóta mi változott? Láttam Palesztinában a vizestartályokat a tetőn, amik azért kellenek, mert 2 hetente pár órára van víz, miközben Izrael azzal henceg, hogy túlteljesíti az oslói egyezményt és sokkal több vizet juttat nekik, mint amennyit muszáj lenne. Hallottam a közel-keleti problémákról mindkét oldalról, tudományosan és érzelmesen is. Beszélgettem emberekkel, akik már 18 évesen tudták azt, amire én csak most kezdek rájönni: hogy irdatlan hazugság, vagy jóhiszeműen is csak tévedés, hogy 1) aki okos, annak az egyetemen, majd pedig egy hűtött, lehetőleg nyugati irodában a helye, 2) a dolgok normális menete az, hogy diploma, munka, munka, munka, mellette kis önkéntesség, család, és ha még marad szufla, akkor hobbik és utazás. Nagyon-nagyon sok ismerősöm fordítva ül a lovon ahhoz képest, ahogy én mostantól szeretnék. Jobb körökben már úgyis hippinek tekintenek (wink wink Szöszke), akkor meg legyen. Yalla.

Szombaton kulturálódtunk. Nézzétek például, milyen szépen mossa a hátteret az új telefonom (Moto X Play, 21MP kamera, másfélszer akkora akku, mint az előző telefonomé, és mindig emlékeztetni fog rá, hogy Izraelben vettem a búvártanfolyam alatt, imádom, imádom):

Jeges kávé a gyalogtúra előtt

Az önkormányzat finanszírozza hetente egyszer az ingyenes sétákat, amiket egy tüneményes néni tart, akivel kapcsolatban néha felmerült, hogy ő is az eredeti telepesekkel érkezhetett 1909-ben, de nem akarok gonoszkodni, tényleg felkészült, humoros és remek az angolja.

Szóval a várost 60 család alapította, akiknek a sok betelepülő kibuctöltelékkel szemben nem volt kedve földet túrni. Kisorsolták, hogy kié melyik placc lesz, aztán villákat építettek. Mindez kb. 100 éve volt, azóta rendesen lepusztultak ezek a szép házak, mire a város azt találta ki, hogy ha egy bank mondjuk felújítja, akkor építhet mögé egy felhőkarcolót.

Valami Rothschild.

Ez egész jól működött, csak néha nehéz volt megállapítani, melyik volt az eredeti állapot, mert maga a tulaj is állandóan toldotta-foldotta. Egyébként a stílust bájosan elnevezték eklektikusnak.

A vezérelv: tök mindegy, tök mindegy, hova.

A séta után elmentünk a kortárs múzeumba (na ezért jó felvilágosult németekkel kolbászolni, a leonbergi is imádta ezeket, velem együtt). Eli Gur Arie kiállítása jött be leginkább, aki posztapokaliptikus természet-művészet egyvelegeket szobort színesbe szépen.

Vessetek a mókusok elé.

Ez még villogott is, szerettem.

Meg voltak ilyen mindenféle műkutyák, szőr nélkül, a sátánfattya kopasz macskák mintájára. Nem csatolok képet, nektek ne legyenek rémálmaitok.

Aztán meg arról beszélgettünk, hogy Ketura (gyűjtőnév a kibucra mint helyszínre, és az egész elmondhatatlan élményre együtt) tulajdonképpen terápiás hatású. Egy csomó intelligens huszonéves zsúfolódik össze, a többségük vagy rájött, hogy pályát tévesztett, vagy csak megtorpant a karrierlétrán, és most tériszonya van az egésztől. Meg vannak, akik igazából nem tudják, mit akarnak, és ingyenélni jönnek, de mindenki keres, mindenki nyitott, és mindenki érdekes. Hihetetlenül felszabadító, felelősségmentes övezet, miközben az egymás közti kommunikációnak súlya van. Valahogy úgy érzem, hogy hiába szűk két hónapra csatlakoztam csak, mégis mindig össze fog valami kötni mindenkivel, aki valaha megfordult itt. Mintha soha nem válnék el tőlük örökre.

A szerelmek is kamaszkori románcok. Jönnek, mennek, itt marad az érzetük, mint szex utáni izzadságszag a párnán, csak szagolgatja az ember, hiába nem jó a szó hagyományos értelmében. Mi az, hogy jó, különben is. Csak van, lennie kell, megjelenik. Én ezt még soha nem éltem át. Most átélem. Úgy érzem, hogy nem csak megkapom, amire szükségem van, de adni is tudok, mert van befogadás arra, ami bennem van. Merünk elengedni, merünk feljebb nézni, tovább álmodni. Kapcsolatépítés, meg ilyenek. Mi lesz ebből??