Beküldte Raya deBonel -
Még utoljra bejelentkezem a kontinensről. Jelen pillanatban a santiagói reptéren ülök*, és kezelgetem a Starbucks-elvonásomat. Viña del Marban állítólag kettő is van, de oda nem jutottunk el.
Az utolsó két nap Spa-ban ugyanolyan szuper volt, mint az első kettő. A magányos svéddel minden este összejöttünk megvitatni kinek-kinek a pasiügyeit. Neki egy Buenos Airesben orvosnak tanuló, félállásban búvár-, félállásban síoktató portugál jutott, nekem meg ugye. Kedden épp a brazil-német meccsre csöppentünk be a Salón de té O2-be, kedvenc kis franciás kávézónkba, ahol még "kich"-t (ejtsd: quiche) is adnak, az emberes cappuccinóról nem is beszélve. Mögöttünk ült vagy hat német csaj, úgyhogy sör nélkül is volt hangulat rendesen. A leonbergivel írásban tartottuk a kapcsolatot, amíg nehezményezni nem kezdtem, hogy mire begépelem, hogy "megint góóól!", lemaradok a következőről. Hivatalosan is német szurkoló lettem, ki gondolta volna 2002-ben, amikor Wadersloh-ban ketten őrjöngtünk Raméval a brazilokért, kifestett, rezesbandával kiegészült németek közepette!
Azért megvannak annak az előnyei, ha egy némettel van az ember kapcsolatban. Például közvetlenül a busz indulása előtt felhív, és miután ellenőrzi, hogy azt a San Pedrót nézi a Google Mapsen, ahol én vagyok, először is kifakad, hogy hülye tyúk, miért nem mentél repülővel, aztán kész időrendet nyújt át, mikor érdemes aludni, hogy ébren legyek, amikor az óceán mellett haladunk el. Leszereltem azzal, hogy rögvest utána egy pici szigetre utazom, ott más se nagyon van, mint tengerpart, és hozzátettem, hogy gondolkodom egy robogó bérlésén, erre szolgálatkészen megosztotta velem azt az élményét, amikor hasonló tevékenység közben majdnem egy szakadékban landolt.
A Santiagóba tartó buszozás kicsit már kellemesebben telt, mint az első ilyen alkalom: készültem 5 literes kanna vízzel, már nem volt a karomon folpack, viszont volt egy célom. Találkozni akartam a Szőnyeggel, különös tekintettel arra, hogy a győzelmi mámorban a zsebemben maradt a hostel kulcsa, a recepcióst pedig lefoglalta egy szintén boldog német, és elfelejtette elkérni, a Szőnyeg meg hétfőn megy oda, és ebből az apropóból meg akartam lepni egy hegyvonulatot ábrázoló karkötővel, ami akkor még csak a fejemben létezett. Nemrég találtam egy szuper oldalt csomózási mintákkal, fonalat még Quillotában vettem, időm mint a tenger, nem hiányzott más, mint a monotóniatűrés.
Immáron sokadszor megjártam a Stephen King által is megénekelt majomkart: amikor rájöttem, hogy félórányira vagyunk Santiagótól, majdnem beletörődtem, hogy könyvjelző lesz, de azért örültem volna még egy kis időnek. Na ekkor álltunk meg az autópályán. De nem belassultunk, hanem megálltunk. Amikor sok más vezető példáját követve a mi sofőrünk is leszállt cigizni, kezdtem félteni a másnap reggeli repülést. Gondoltam, ha van valami akadály, akkor minden normális országban csinálnak valamit, nem hagynak ott embereket éjszakára, de itt látszólag semmi nem történt! Vadul csomóztam, és úgy a harmadik négyzetcemti ujjbegybőr lefoszlása után végre kialakult a stratégia: jobb sávban bedöglött rozsdás kamiont balról kerüljük. Csendben anyáztam egyet, a karkötő viszont kész lett.
És most beszéljünk erről az őrületes 4 napos utazásról, ami előttem áll. Miután kicsodálkoztam magamat azon, hogy amikor először hallottam a Copiapó nevet 2010-ben, a bányászok kapcsán, kósza gondolatként se fordult meg a fejemben, hogy át fogok haladni rajta legalább busszal, eszembe jutott, hogy amikor tizenévesen a Kon-Tiki expedícióról olvastam, és erről írtam házidolgozatot földrajzórára, nem hogy kósza gondolat, de legmerészebb álom se volt, hogy egyszer még, egy nyirkos, bolhákkal és töltetre váró műanyag tégelyekkel teli szobában, egy kölni-kondenzcsíkkal közlekedő olasz ruhái között lefoglalok majd egy jegyet oda. Vajon ott hány magyar járt már?
Mindenesetre lesz még legalább kettő, vagyis egy, csak kétszer, mert a leonbergi máris bejelentette, hogy ő is akar. Nekem őróla reflexszerűen a vitorlázás ugrik be, és a Lonely Planetnek az a mondata is csábító, hogy "hacsak nem a saját vitorlásán érkezik az ember, a Húsvét-szigetre nem vezet más út, mint a légi". És itt kezdődnek a legmerészebb álmok (rendszerint óceáni átkelés, afrikai pilótavizsga, illetve 66-os út road trip témában), amikről most már hajlamos vagyok,elhinni, hogy valóra válhatnak.
*Olyan jó lenne, ha kidolgozna már egy policy-t ez a csecse légitársaság, mert a visszaigazolásban azt írták, hogy 2 órával indulás előtt kell megjelenni, mert nemzetközi járatnak számít, a check-in után pedig az jelent meg, hogy nemzetközi járatoknál 3 óra, én meg hiába tudom, hogy 1 óra pont elég mindenre, az első reptéri busz előtt, taxival, tízszeres áron kijöttem csak azért, hogy a helyi járatok sorába irányítsanak.