Beküldte Raya deBonel -
Nem értettem, mi bajom van. Többnyire itt Strasbourgban jön elő, ezért arra tippeltem, hogy a teamegvonás okozza. Fájnak a szemeim, mintha gumiból lenne az agyam, nincs energiám, ugyanakkor aludni se tudok, és persze pocsékul dolgozom. Azt szinte vicces látni, hogy a csoportdinamikából milyen elszántan igyekeznek engem kirekeszteni, legalábbis próbálom így felfogni. Ma este viszont olyasmi történt, amire nem számítottam.
Együtt dolgoztam kedvenc parlamenti kollégámmal (teljesen elvarázsolt mensoid, nevezzük Gidának), aki köztudottan A csapatban focizik, meg egy másikkal, nevezzük Hubának, akiről én eddig azt hittem, hogy B-ben. Lemegy az ülés, homályos ebédlői találkozó ígérete Gida részéről. Én teljesítem az alku rám eső részét és betermelem halas lasagnámat mozzarellával, meg egy üveg cidert (minden alkalmat meg kell ragadni, hogy az elképesztően ergonomikus, kupakgyűjtővel ellátott kincstári sörnyitót használjam), majd várok még egy kicsit, hátha jönnek. És lőn. Sőt, egy 375 centiliteres bort is hoztak, amiből mindenképp innom kell nekem is, mert ők vezetnek. Szuper, és miután a bort megtárgyaltuk, miről fogunk beszélgetni?
Arra nem számítottam, hogy belecsapnak a focimeccs közepébe, és hogy csak azért maradok ki belőle, mert meg akarják kímélni az ártatlan lelkemet. Nem kell azt már sokáig kímélni, mondom, hiszen Hága meg egyéb. Ekkor befut még egy szereplő abból az időből, amikor pikszisben voltam a Sütőnél és haverjainál (2011 novembere, leginkább), de persze nem emlékszik rám. Mindenesetre amikor már nagyon kezdene tizenegyesekbe fordulni a társalgás, ő menti a helyzetet, engem jövendőbeli tanulmányaimról kérdez, a többieket meg arról, mik lennének, ha megint kicsik lennének, és megkérdeznék, hogy mik lesznek, ha nagyon lesznek. Megdöbbentő volt, hogy mindenki pontos, egyértelmű és szakmánkhoz egyáltalán nem kötődő választ tudott adni (Gidát kivéve, ő még álmaiban is talált valami élhetetlen bölcsészszakmát). Nekem meg egyre csak az motoszkált a fejemben: fiúk, mire vártok? Az, hogy a gyerekek, meg a megszokás, meg a nehézségek, ez legfeljebb ürügy, annak is elég gyenge (mostanában eléggé bennem van, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz helyen és rossz emberekkel töltsük).
Na de nem ezen volt a hangsúly, ez inkább olyan mellékszál volt a borosüvegek természetrajza, maga a borászkodás, a munkahelyi sztorik meg a "hányféleképpen tudja összekoszolni 4 gyerek a vadonatúj családi kocsit" típusú anekdoták között. És csak amikor fél 11-kor kicsászkáltam a biciklimhez, akkor vettem észre, hogy mennyi energiám van még mindig. Fiúk, alighanem az életemet mentettétek meg ezzel a beszélgetéssel!