Ha veszítesz, ne szalaszd el a tanulságot.

Rengeteget lehet tanulni abból, ha az ember görcsösen próbál ragaszkodni valamihez, ami nem lehet többé az övé, de ezt még nem hajlandó elfogadni. Először is azért, mert vesztes helyzetben az agy turbó fokozatba kapcsol, és teljes kreativitását felhasználja, hogy felfedezze azokat az összefüggéseket és kitalálja azokat a megoldásokat, amiket korábban nem sikerült, lustaság, időhiány vagy illúziók miatt. Ezek miatt veszíti el, de az utolsó környéki pillanatban (aminek a rákfenéjét pont az adja, hogy nem tudja, utolsó előtti vagy már utáni pillanatról van szó) felpislákol a lámlenge és meglepő dolgokra képes. 

És hát már többedszerre szaladok bele ugyanabba: csak akkor megyek a saját fejem után, ha minden más fej már köszöni szépen, kiiratkozott a versenyből. Nem a szívemnek hiszek, hanem a már megkezdett pályának. Ha én azt úgy terveztem el, akkor úgy is kell lennie, mert még a végén megbántok valakit. Hogy az eredeti elrendezésnél is szívfájdalom nélkül gázoltam át más valakiken, az ilyenkor már nem számít, az már befektetett pénz, meghozott áldozat. És hát ilyen körülmények között végképp nem csodálkozhatok, hogy a végén tényleg már csak én maradok, akinek döntenie kell, de ugyanakkor egyedül is kell állnia a hideg szélben, a földút végén, a bokrok ágain baljósan integető ruhafoszlányokat szemlélve, amikor rájövök, hogy k...vára eltévedtem. 

Mi hát a tanulság, amit le kell vonnom? Hallgassak a szívemre. Tényleg. Igen, akkor is, ha azt mondja, hogy adjak a megrögzött húsevőnek csicseriborsót, akkor is, ha ott kéne hagyjak csapot-papot-ibidigit, és, nem utolsósorban, akkor is, ha, mint most, totális zen állapotban van és igazából nincs hangulata elbillenteni azt a bizonyos rizsszemet.