Beküldte Raya deBonel -
Egy életre szerelembe estem a rajzolással. Már most rengeteg tervem van. De nem is ez a legjobb az egészben. Egyrészt a látásmód: futás közben elkezdek spekulálni azon, hogy az a sötét lámpaoszlop a világos égen milyen jól nézne ki grafittal, ha utána ráfröcskölnék egy kis vörös festéket az egészre. A kávézóban odaszólok a kedves rokonnak, hogy milyen jó lenne lerajzolni azt a lányt a szomszéd asztalnál, mire azonnal rávágja, hogy már ő is észrevette. Lehet, hogy lesz majd élő modell utáni rajztanfolyam is. Amikor a tanár ezt bejelentette, valakinek rögtön felcsillant a szeme: akt lesz? Nem csak én tudok jókat kérdezni...
Amúgy kicsit jobb agyféltekésebb életet is tervezek. A legfontosabb, amit megtanultunk, az, hogy hagyatkozzunk a sérónkra. Vagyis hogy séróból megy. Nem kell lóhalálában berajzolni az árnyékokat, öt perc múlva is ugyanígy látni fogom őket. Én egyébként azt az álláspontot képviselem, hogy ha nem életbevágó, hogy felismerhető legyen, vagyis ha nem "valakit" rajzolsz, hanem egy érdekes noname arcot vagy egy tárgyat, akkor nem baj, ha nem pont olyan, mint az eredeti, ugyanis minden rajzba belevisszük magunkat, akkor is, ha nem önarckép.
A legjobban ez az aranyásó-portréknál jött ki. Ez egy kötelező feladat volt, egy szakállas öregember lerajzolása nem túl jó minőségű fénymásolat alapján. A tekintete alapvetően fáradt és beletörődő. Na de most az enyémnek kicsit nagyobbra sikerült a szeme, és inkább kíváncsinak tűnik, Uncsitesóé ravaszkásan összehúzza a szemét, asztalszomszédom pedig egyszerűen közölte az övéről: ez tiszta zsidó lett! Szóval, khm, ki mit hozott.
Sokan utálták, de nekem a kedvenc feladatom volt a rongyrajzolás. Ez is visszaköszön Ági nénitől, meg ennél a rajznál határoztam el, hogy nagyon sötét tónusokat is fogok használni. Annyira jól sikerült (bár én nem láttam így), hogy a végén a tanár elárulta, hogy reggel a beszállingózók rácsodálkoztak a rajzomra, miszerint "ezt le lehetne venni a falról". Ez baromi jól esett!
Szóval mostantól hivatalosan is ördöngősen jól rajzolok, és nem félek használni. Ez végre egy olyan tevékenység, ami képes lekötni a hatfelé szaladó multitask agyamat órákon keresztül, igazi intellektuális kihívás, de közben nem gondolkozom semmin, se enni, se inni nem jut eszembe, és csak az számít, hogy még a vége előtt oda tudjam rakni azt a kis csillogást a pali szája szélére.
Az egyetlen dilemmám úgy hangzott: maszatolni vagy nem maszatolni? A művésziskolákban lenézik az árnyalatok összemosását, mondván, tessék szálkázni, küzdeni. Ezért én is a gyengék fegyverének tartottam a törlőkendőt, csak amikor láttam, hogy milyen döbbenetesen élő fotószerű képeket lehet ezzel alkotni, akkor döntöttem úgy, hogy a saját fejemet már maszatolni fogom, azt csak lehet? És mivel sokkal jobban tetszik, mint Torzonborzi, akivel kétszer is küzdöttem, de továbbra is "lehetetlen portré" maradt, hát akkor engem nem érdekel, hogy hivatalosan nem szabadna.
És ami a beígért emberteremtést illeti, döbbenetes élmény, amikor felemelem a 2B-s ceruzát a pupilláról, és egy teljesen 2D-s, papírfehér arc egyszer csak rám néz.