Első benyomások

Szögezzük le: szerelem volt ez első látásra. Sőt, amint megpillantottam a szárazföldet, alig bírtam magammal fülig ért a szám, de leginkább visítottam volna örömömben. Fogalmam sincs, miért. Azóta már kicsivel több a tapasztalatom: az eladók, szolgáltatók őszintén kedvesek, ezerszer köszönik, hogy őket választottam, és nem küldenek el a francba, amiért megkérdezem, hogy akkor most hogyan is kell itt összeválogatni a saját salátáimat. Az utca embere is sokkal közvetlenebb, ha tanácstalanul téblábolok, segítenek, ha egyedül szomorkodom a sorban, beszélgetni kezdenek velem. 

A fogyasztói társadalom amúgy is eszméletlen magas szintű, és ezt én most pozitívan mondom, hozzátéve, hogy leleményes kelet-európaiként állandóan ott motoszkál bennem a rosszindulatú gondolat, hogy h egyszer vége lesz a jólétnek, nem lelkileg, hanem fizikailag lesznek képtelenek átállni egy primitívebb életre. Viszont megoldották, ami nekem otthon rég gondom: egy géppel összeaprítják a zöld leveleket és összekeverik a cuccot,úgyöntik a pontosan az űrtartalomnak megfelelő edénybe. Helytakarékosis, össze is van keverve.

Kerge turista lettem azonnal, méregdrága Starbuck's kávén élek, a kezemhez nőtt a fényképezőgép, és nagyon élvezem! 

Először csak úgy rászabadultam a városra, és mivel nagyon-nagyon jó helyen lakom (3rd Avenue-East 51st Street sarka, és azt mondtam, hogy a recepciós rám nézett, és ugyanazért az árért, amit egy közös fürdőszobás "borsóhéjért" (pod, az egész hotel így hívják, és tényleg, kicsi és praktikus) kialkudtam a booking.comon, adott nekem saját fürdőszobásat?), minden sarkon szembejött valami. Véletlenül megtaláltam a MetLife-ot, a Waldorf Astoriát, és lassan, de biztosan közelítettem a Grand Central felé.

Ez az, amit nem csak hogy Lady Gaga megénekelt, hanem egy Jyskben kapható óra is, ami NC-éknél, Jóapámnál, sőt, még máltai háziasszonyunknál is meghódította a falakat. Ennek az eredetijét hiába kerestem, csak ezt találtam.

  ;

Meg a híres Oyster Bar is meglett.

Tulajdonképpen csak húztam az időt, mert az Empire State Buildingre mindenképpen éjjel akartam felmenni, úgyhogy gyalog mászkáltam a 42nd Streeten, egészen a Bryant Parkig.

Ez az egészen elképesztően hangulaton kis zöldterület felhőkarcolók között húzódik... á, frászkarika. AZ EGÉSZ ILYEN. Nem tudom, mennyire sikerül átadnom, hogy egy pillanat alatt imádni kezdtem a várost, nyüszítek az izgalomtól minden sarkon, mert hihetetlen épületek vannak, hihetetlen emberek, és az a legjobb az egészben, hogy már messze nem érzem magam annyira idegennek, mint annak idején Madridban, vagy akár Brüsszelben. Úgy tűnik, megtanultam városokat megismerni. Az emberek is multikultik ugyan, de tök egyformák mindenhol. 

Később azért árnyalódott a kép, a turisták között ugyanúgy közelharc dúl egy jobb fényképezőposztért. 

Még szerencse, hogy a Times Square-en akármerre fotózol, ugyanazt látod. Villogás, reklámok. Természetesen, egész véletlenül betévedtem a Sephorába, ahol már gyakorlatilag oda se nézve kapkodtam le a polcról, amit előre kinéztem. Egy idő után odajöt egy kedves fiatalember, hogy adna nekem egy kis táskát, aztán még egy kis idő múlva egy nyúlnak kifestett másik adott nekem még egy táskát. Hát igen, nekem is kellett vibrátoros arcmasszírozó, amit tulajdonképpen Drusza kolléganő kért... Itt még megörvendeztettem magam egy óriási mokkák-kókuszos frappucinóval (és most esett le, hogy a Zoolanderben amikor azt mondják: "narancs-mokka-frappacino", az nem három dolog, hanem egy). 

Legyalogoltam egészen a Flatiron Buildingig, de arról nem lett jó a kép. Mindegy, jó kis séta volt, közben egy nő megkérdezte, hol van a Sephora, közel van-e. Ööö... nem hiszem el, hogy kontinenseken átívelő jelenség az, hogy én mindig tudom, mi merre van. Jó, ez esetben a kezemben himbálózó óriási zacskó volt az apropó, de akkor is...

Közben rám esteledett, úgyhogy New York legmagasabb kilátópontja felé vettem az irányt. Itt is működött a marketing: bepaliztak egy iPod Touch auidoguide-ra, ami minden irányban elmondta, milyen épületeket látok, meg kicsit mesélt is a városról. Eljátszottam vele: a mesélő minden nyelven Tony volt, de az amerikai verzióban olasz bevándorlók gyermeke, a franciában Antoinette, aki kanadai, csak amúgy itt lakik, a spanyolban Antonieta, aki Dél-Amerikából érkezett, a németben Anthony (?), aki Frankfurtból jött, az olaszban pedig még mentegetőzik is Tony, hogy talán az imádott Rómában tudna élni, bár azon kívül aztán sehol máshol, csak itt. 

A fotó nem tökéletes (állvány nélkül...), de a kedvenc részemet ábrázolja, és a Rockefeller Centerre meg fel fogok menni holnap, állítólag onnan még jobb a kilátás. 

Eddigre jól el is fáradtam (akárhogy is nézem, 22 órája talpon voltam, és 3 országon vonszoltam át a bőröndömet, átmentem két vám- és útlevélvizsgálaton, és másfél napi fizetésemet elszórtam kozmetikumokra. Szóval visszavánszorogtam a szállodába, felcsavartam a hűtést (hőhullám tombol, a szél is forró), lezuhanyoztam, aztán nekiláttam a sephorás csodagép megszelídítésének. Azért csábultam el, mert állítólag nagyon jól rendbehozza a pattanásos bőrt, meg egyáltalán, én annyira nem vagyok klasszikus nő, olyan keveset törődöm a pofázmányommal, egy izgalmas és drága kütyü vélhetően motiválna, hogy ez megváltozzon. Na. 

Természetesen amerikai konnektor, de abból is kiesik. A másikban nincs ára. A harmadik, a rádió alatt, végre működni látszik, de a kis LED, aminek villognia kéne, meg se nyeccsen. Sebaj, elkezdek a fényképekkel foglalatoskodni, mire egyszerre kísérteties, ritmikus zörgés támad a szekrény tájékán... Mia életre kelt! Elkezdett járni rajta a program. Öö... oké, egy perc után elvileg leáll. Nem. Tíz perc hiábavaló nyomkodás után úgy döntök, akkor használjuk, és bekrémezem magam. Ebben a pillanatban persze leáll... na de nem én lennék.

Egyetlen bánatom, hogy az otthoni reflex, miszerint legkésőbb 8:15-kor felébredek, akármikor feküdtem le, itt is működik... csak itt ez 4:20-ra módosult. Vagy az is lehet, hogy kipihentem magam, ennyi energiát ad a város? Mindegy, összeszedem magam, és elmegyek megnézni a Szabadság-szobrot meg a Brooklyn hidat.