Jó kis nap

A mai napom úgy kezdődött, hogy 9:57-kor... nem, menjünk vissza kicsit korábbra. Éjjel 1 körül járunk, és annak ellenére, hogy az előző éjszakai alvás is csak fél 2-kor kezdődött, majd 4:45-kor véget is ért, azért nem alszom, mert képtelen vagyok szép képekkel kicsicsázni a máltás bejegyzéseimet. Micike nem hajlandó ugyanott (USB-kábelen) kiadni magából a képeket, ahol a telefonomról megkapta őket (biztos derogál neki a névtelen készülékekkel való kapcsolat), majd Shakti SD-kártyája sem jár sikerrel. A Dropbox x-edszer is lefagy, a kütyühöz kapott 8 gigás Webstorage-ba pedig rejtélyes módon csak minden 6,43-ik kép másolódik át. Végül a Kékfog segít, de azt meg egyenként kell leokézni, és ezt nagyjából éjjel 2-ig bírtam.

Sebaj, ma egészen 10-ig alhatok, amikor is az ajtóban megjelenik az olasztanárom, akiről teljes mértékben megfeledkeztem. Na oké, pár percet kérek, míg felöltöm az új szabadidőrucit, és már darálom is, hogy annak ellenére, hogy in Russia, attól még nella Russia del Sud, és így tovább. Csakhogy így már nem marad időm reggelizni, és az óra vége után azonnal ki kell lőnöm Auderghembe megnézni az egyik lakásjelöltet.

A belépés pillanatában eldöntöm, hogy itt nem fogok lakni, ugyanis olyan dohszag csap meg, amit csak egyetemisták bírhatnak elviselni, akiknek kapóra jön, hogy az ablak a campusra néz. Viszont állítólag a harmadikon van egy stúdió, amit június 10-én lehet majd meglátogatni. Elígérkezem, de aztán eszembe jut, hogy voltaképpen miért ugrálnék? A mostani helyem tök jó, a szoba tágas, világos, egyáltalán nem penészes (belga szemmel nézve ez nagy kincs ám!), és még a biciklimet is van hova tenni. Igen ám, de mi lesz a lakótársakkal: maradnak vagy mennek? 

Idehaza úgy döntök, legjobb lesz, ha autentikus forráshoz fordulok, és megkérdezem őket. Egyikük nyárra itt marad, a másik már kínálgatja a szobáját a craigslisten 2 hónapra. Megegyezünk, hogy ha én is találok valakit nyárra, visszajöhetek szeptemberben, utána pedig folytatjuk az eddigi, kötetlen, 1 hónapos felmondási idős rendszerben. Ugyanis ha ők munkát kapnak, akkor elmennek, és átruházzák valakire a szerződést. Aki persze én is lehetek. Eredetileg ugyan nem akartam felvállalni azt a macerát, hogy nekem kell lakótársat keresnem, de ennek meglenne az az előnye, hogy én döntöm el, ki dzsuvázza össze a konyhát és ki kopogjon rám a fürdőszobában, másrészt lenne szerződésem és minden előny, ami ezzel jár, de mégse menne rá a gatyám a lakásra. És most, hogy megint meglegyintett a szobakeresés nyomorú szele, elkezdtem komolyan értékelni kis lakomat. Ráadásul az egész lakásnak annyira jó a légköre, én is rögtön beleszerettem, ahogy beléptem, tehát valószínűleg nem lenne nehéz találni ide lakót. Szóval most úgy számolok, hogy maradok. 

Épp annyi időm volt, hogy összeüssek egy (mellesleg fenséges) rizst a rendelkezésre álló ezerféle fűszerrel, almával, mazsolával, megszórva friss bazsalikommal és petrezselyemmel, aztán szaladtam (szóvirág: valójában tekertem) Szöszkéhez, akinek ma volt a nagy napja, a táncgála. Ez a hétvége egyes országokban négynapos (ferences neveltetéssel a fene se gondolta, hogy egyházi ünnepek engem még meg tudnak lepni, de sajnos pont munka közben szaladtam bele ebbe az Ascensionbe, aminek magyarul szerintem normális neve sincs), és sokan elhúztak Brüsszelből, végül mégis megtöltöttünk egy kocsit, és a több száz fő között volt három, aki a csapat egyetlen külföldi tagjának tapsolt. 

Jó pár órán keresztül tartott, mert a totyogóktól a röpködőkig (a versenyaerobicosokra tényleg nem tudok más szót) mindenki fellépett, és még néhány exhibicionista tanár is szólózott egy kicsit. Nem bántam, legalább képbe kerültem a táncstílusokkal, meg azzal, hogy én biztos szeretnék valami ilyesmit tanulni jövőre. Egyelőre a funk tetszik a legjobban, mindenképpen valami erőteljeset szeretnék, ami lehetőleg markánsan eltér a hastánctól. 

Na de vissza a gálához: iszonyat jó zenék voltak, a jelmezektől magam alá pisiltem, és nagyon szépen kijöttek az egók is. Szöszkéék első táncának még sztorija is volt: Üvegplafon volt a címe, és arról szólt, hogy a férfiak uralják a munka világát, és lassanként a nők is férfiakká válnak, de végül mégis azt fogják piedesztálra emelni, aki nő marad. Persze a végén jön egy férfi, aki mindenkinek a főnöke. Ebből döntse el az ember, hogy ez most pozitív végkicsengés-e.

Az mindenesetre méltó lezárása volt a napnak, hogy söröztünk egyet Szöszkénél (részéről ez a leglassabban megivott sör volt, amióta csak ismerem, és az a szerencsétlen harmadik lány, aki pechére progmat szakos, behatóan megismerkedett a tolmácspálya filozófiai hátterével és technikai megvalósításával egyaránt. Szóval nem csak egymás között beszélünk munkáról.

Ja, még annyi az újság, hogy rájöttem: ahol én momentán igazán otthon vagyok, az az útközben. Nem Budapest, nem is Brüsszel, hanem az a tetszőleges reptér, ahol már gyakorlott mozdulatokkal szedem elő a legpraktikusabb zsebbe készített beszállókártyát, én szólok a biztonságinak, hogy levenném a napszemüveget, mert az is be szokott csipogni, tudok fél kézzel wc-papírt tépni, tudom, mit hol találok, és boldogan elfoglalom magam a többi ember meg a Kindle-öm olvasgatásával. És nem tudom, szomorú-e ez vagy sem, mindenesetre örömmel tölt el, hogy idén többet leszek otthon, mint életemben valaha.