Beküldte Raya deBonel -
Ez volt az egyetlen értékelhető fotó, amit sikerült csinálnom, és ezután feljött a színpadra két kislány bejelenteni, hogy szigorúan tilos, de nem is bántam, mert legalább semmi nem vonta el a figyelmemet.
Én szeretem a cirkuszt, de mostantól úgy leszek vele, mint Disneyworld után a Vidámparkkal: aranyos, meg a világot nem látott rokonok kedvéért eljátssza az ember, hogy élvezi, de fényévnyi a távolság. A Cirque du Soleil olyan szintre emeli a szedett-vedett utcai performanszot, hogy az állad leesik tőle. Komolyan. 30 éve indultak Québecből, és a kiindulás csakugyan egy csapatnyi zsonglőr és kardnyelő volt. A nagy álom pedig egy kanadai cirkuszi társulat állatok nélkül, akik körbeturnézzák a világot. Az első öt év kicsit nyögvenyelős volt (87-ben az amerikai turnén csak a jegybevételekből jött össze a visszaútra szóló jegy, ezek azok a sztorik, amikkel mindenki csak a befutás & meggazdagodás után dicsekszik), de azóta rezidensek Tokióban és Dubaiban is. Magyarországon is jártak már, és most is mennek, májusban: aki teheti, menjen el! Kikapcsol, elsodor, toleranciára tanít, vizuális úton hajlékonyabbá tesz. Ezt mind.
Az bennük a zseniális, más cirkuszokhoz képest, hogy mikor már megunod a trapézon egy szál magában illegő-billegő "repülő embert" és lenézel, a színpadon még körülbelül három egyenértékű jelenetet, karaktert, történetet látsz. A sminkek, maszkok, frizurák elvarázsolttá, de nem felismerhetetlenné teszik a szereplőket: a legtöbbet be tudom azonosítani a programfüzetbeli fotók alapján. És imádtam, hogy a meghajlásnál leveszik a parókát és az álarcot is.
Egyéniségek; emberiek. Azt hallottam róluk, hogy hihetetlen profik, ezek után teljesen azt hittem, hogy a színpad szélén a lépcsők csak egy irányba működnek, és itt aztán biztos nem fognak felhívni senkit a színpadra. Tévedtem. Sokkal merészebben szívatták ráadásul a delikvenseket, mint amit eddig cirkuszban láttam. Az egyik jelenetnél konkrétan hóvihar tört ki, egyenesen az arcunkba fújták a konfettit, az ezután következő szünetben pedig az egész földszinti szekció örömteli hócsatába kezdett.
A bohócszámok alatt általában fészkelődni szoktam, és várom, hogy a fekete dresszes pakeszek átrendezzék a porondot, itt viszont - talán mert az egyik bohóc mindjárt engem pécézett ki magának, onnan tudtuk, hogy kezdődik a műsor, hogy váratlanul egy piros orrú, bőröndös alak akarta agresszíven megszerezni a helyemet - igazán élvezetesek voltak, apróságok adtak hozzá annyit, hogy tényleg váratlan és kreatív legyen az egész.
Vannak állandó szereplők, ha úgy tetszik, "ceremóniamesterek". Egy visszatetsző, pocakos-púpos alak, aki a "szabályok íróját", de egyben a "karokra számokat tetoválót" is megtestesíti, és vigyorogva hever a lépcsőn, kínálja a nézőknek az újabb és újabb nyalánkságokat, mintha az övé lenne minden. Egy adag furcsa, álarcos, leginkább szatírra emlékeztető lény, akik kicsit rakodnak, kicsit csinálják a fesztivált, és miközben a félrecsúszott deszkák helyén X alakban megjelenő gumiasztalon 16, hajszálra egyforma akrobata bukfencezik, szaltózik át egymás feje fölött, ők is átbukdácsolnak a gumin, látszólag véletlenül, de az egész centire ki van számítva. Két totyogós kínai, akik leginkább csodálkoznak és utánozni próbálják a műsorszámokat, egyben kicsit ki is karikírozva mindenkit.
Komolyan veszik. Nem veszik komolyan. Én imádtam őket, egy centet se sajnálok tőlük. Ha a jövőben valaki el akar bűvölni, mindenképp Cirque du Soleilre vigyen!