Beküldte Raya deBonel -
Az elmúlt napban egy Diótörővel volt dolgom - egy fahímmel, na.
Még a strasbourgi időszak alatt ismerkedtünk meg, valami ösztöndíjjal volt Rennes-ben. Most Párizsban dolgozik, de amúgy púnai származású (tudom, hogy mindenki az, de ő hosszú ú-val). Mérnökként végzett, de eredetileg azért jött Európába, hogy közelebbről tanulmányozhassa a német filozófusokat és a flamand festőket. Munka után fut, éjszaka a Szajna-parton sétál és 70-es évekbeli BBC-komédiákat néz. És ilyen bzmg létezik. Először azt hittem, hogy mensoid, aztán rájöttem, hogy ilyen sok intellektuális tevékenységre van ideje annak, akinél nem zavar be a szexualitás.
Leveleztünk ártatlan dolgokról - a kelet-európai életérzésről, a kedvenc íróinkról (a kedvenc könyve A napok romjai! És ilyen bzmg létezik!), és próbáltuk átadni egymásnak az életünk történéseit, nem mintha nem lett volna teljesen fölösleges a szerda estéimről vagy a Hegyaljáról mesélni neki - aztán most bedobta, hogy meglátogatna. Persze csak a lakásom kellett neki, meg hogy végre angolul beszélhessen. Khm, na, hát azon a nyelven, amit az indiaiak angolnak hívnak. Néha erőlködnöm kellett, hogy kihámozzak egy bonyolultabb szókapcsolatot (pl. "your mom's birthday", de például mulatságosan keveredett a "last order" és a "lost other" néhány magánhangzója is). Gőzöm nem volt, hogy mit kezdek vele, és nagyjából a megjelenése pillanatában úrrá lett rajtam a menekülési vágy.
Pedig udvarias volt, és néha nagyon érdekeseket mesélt a nagyszüleiről, a fűszerekről, az esküvőkről (még Goáról is volt mondanivalója! Ő járt ott! És micsoda jellem, eljött onnan! Ilyen bzmg létezik!) meg ilyenekről, de ez sajnos ritka volt, mert mindig abbahagyta, mielőtt elcsuklott volna a hangja. Máskülönben kicsit szégyelltem magam, amikor megkérdezte, hogy hány katedrálist néztünk meg Bruges-ben (most mondtam volna az igazat, hogy csak ami Királylány szerint szerepelt az Erőszakikban, és azokat is csak kívülről??). Hál'istennek olyan későn jött, hogy már minden múzeum zárva volt, a parkokba meg nem volt értelme menni a sötétben, ezért csak néhány munkahelyemet mutattam meg neki, aztán meghívattam magam egy olasz étterembe, ahol végre megkóstoltam a zabaglionét, amit Lanschburgh tanár úr ínycsiklandozása óta szerettem volna kipróbálni (ez valami fehérborral felvert tojásfehérje, ha jól sejtem). Hamar lefeküdtünk. Könnyű dolgom volt, mert az hagyján, hogy meg se próbált hozzám érni, de még az elméjével se csiklandozott meg. Se egy provokatív kérdés, hogy van-e pasim, se egy utalás, hogy netán jól nézek ki, se egy célzás az exeire, semmi jele, hogy leesett volna neki valaha valami (esetleg a felismerés, hogy van ez a dolog a madarakkal meg a méhekkel...). Túl könnyű dolgom volt, én az ilyentől elunom magam. Ahhoz vagyok szokva, hogy kétszer olyan hosszan kell elmondanom mindent, mert a puszta "megy", "berak", "kihúz" igék rögtön pajzán poénokat vonnak maguk után.
Ma aztán Antwerpenbe mentünk, ott még én se voltam, de biztos megyek még, mert szinte semmit nem néztünk meg, csak Rubens házát,
meg a Miasszonyunk-katedrálist.
Ez a többszintes pályaudvar.
Teve az állatkert bejáratánál.
Háborús emlékkatona.
A divatmúzeumot reménytelennek éreztem, de próbáltam legalább a MAS irányába terelni, már biztatón közeledtünk a víz felé, amikor is indítványozta, hogy forduljunk meg és keressük meg a "Diamondland" nevű homályos entitást, amit persze - hathatós közreműködésem híján - nem találtunk meg. Amikor harmadszor forgattam a helyes irányba a térképet a kezében (úgy, hogy én nő létemre soha nem forgatom), rájött, hogy jobban teszi, ha rám bízza magát, de attól én még megpróbáltam férfiként tekinteni rá és rávenni, hogy döntse el, hogy merre menjünk. Hasztalan. Máig étlen-szomjan keringenénk, ha nem bökök rá a Désiré de Lille nevezetű étteremre, ami kívülről szimpla kávéháznak tűnik, de valójában rengetegféle omlett, tészta, leves, saláta és mindenféle palacsinta és goffri kapható, turistacsapdához képest meglepően nagy adagokkal. És finom!
Szóval utána még becéloztuk a divatmúzeumot, de zárva volt. Ezek után egy nagy kerülővel visszamentünk a vonathoz, mert neki 6-kor indult a telekocsija vissza Párizsba. Nem bírtam tovább és elővettem a Büszkeség és balítéletet a telefonomon, abban legalább van lánykérés. Az alternatívaként kínálkozó beszélgetést azt vele úgy kell elképzelni, hogy alapszinten hallgatás (legalább nem bámul, legalább nem kínos), aztán amelyikünknek eszébe jut valami, az mondja, és akkor jó esetben elindul egy hosszabb párbeszéd, de ettől semmivel sem kerülünk közelebb egymáshoz, megint hallgatás. Ha belegondolok, minden beszélgetés így zajlik, csak általában nagyobb frekvencián.