Beküldte Raya deBonel -
Olyan simán hazaértem, hogy el se hittem, azóta pedig mindenkitszeretős eufóriában lebegek.
Minden utazáson szokott lenni valami szívás, késés, bunkó sztyuvi vagy valami, biztos voltam benne, hogy most is lesz. Mindjárt azzal indult, hogy majdnem ott hagytam az útlevelemet, az utolsó pillanatban szúrtam ki, hogy a repjegyen annak a számát adtam meg. Enyhén maró szagú füstöt eregettem volna, ha ez a reptéren derül ki...
Bár amilyen hamar odaértem a Midire, még talán visszamenni is lett volna időm érte. Ugyanis az egész napom óramű szerint haladt: Body Shop (Hermione harmadik tusfürdője), Bloondeel csoki 10, Sainte Catherine-piac (last minute ajándékok) 11, ebédfőzés 12, indulás 1 órakor. Fél 2-re ott voltam, és még pont felszállhattam az eggyel előbbi buszra, mint amire jegyem volt. Kiszúrtam egy másik útlevelet, ami jövőre már kordokumentum lesz (kishazánk régi nevével), és rögtön megszólítottam a gazdáját. Erasmusos diák volt a szentem, erősen másnapos az egész heti búcsúbuliktól, de neki is kapóra jött, hogy van kivel dumálni.
A következő vidám élmény a Magyarok voltak, így nagybetűvel. D-vel beszélgetve megemlítettem, hogy fóliáztatni szeretnék. Ő egy mérleget keresett, majd nekiálltunk az ő plusz 2 kiló cuccát átpakolni az én bőröndömbe. Közben odasündörgött egy bajszos bácsi, és megkérdezte, hogy melyik kaputól megy a Wizzair gép. Mondtuk, hogy mi se tudunk többet. Fél-egy óra töszmörgés után rájöttem, hogy ebből nem lesz fóliáztatás, és élénken reméltem, hogy senki nem gerjed rá a ruháimra, tetejükön Hermione kölcsön-latexével. Ekkor megpillantottam két hapsit, akik, nem viccelek, folpackkal ügyködtek egy bőrönd körül. - Ezek biztos magyarok! - kiáltottam fel. Olyannyira azok voltak, hogy amikor az egyikük felegyenesedett, a kérdezős bácsinak bizonyult, a másik meg odajött és felkínálta a folpack maradékát. Különösebb védelmet nem nyújt, de legalább azt látni fogom, hogy felnyitották-e.
A tranzitban a legolcsóbb éttermet arról lehetett megismerni, hogy minden asztaltól magyar beszéd hallatszott. Mindenkiben benne volt már kicsit a karácsony, megszólítottuk egymást, röpködtek a poénok, marha jó hangulat volt. Tiszta volt az ég, Typhoon jelezte, hogy a gépünk már Hamburg fölött. A beszállásnál hülyítettek minket egy kicsit a 17-es és a 18-as kapu között, és a harmadik népforgásnál egész jó helyre kerültünk. Mellettünk egy idős tolmácsbácsi állt, aki 56 óta él kint és magyar-holland A-ja van, 3 B-vel. Uhh.
Előttem egy idegesítő, dagadt kissrác ült, folyton beszólogatott a folyosó túloldalán ülő anyjának, aztán egyszer csak elkezdte a Mizu-t énekelni. Legszívesebben felordítottam volna, hogy Magyarorszááááág! Leszállásnál akkora tapsot kapott a pilóta, mint Brüsszelben soha.
És azóta is rácsodálkozom, hogy az egészen egyszerű emberek kint az utcán, csendesen és gyakorlatiasan egy egzotikusnak számító kelet-európai nyelven beszélnek, tökéletesen és választékosan meg tudjuk értetni magunkat egymással, a pincérek meg én, és az anyukám úgy várt, hogy a házban minden vízszintes felületen tiszafaágak, arany tobozok és csomagocskák díszelegtek. Mi ez, ha nem boldogság?