Csizmám

Hirtelen azon kaptam magam, hogy alig van időm. Nyakamon a karácsonyi vásárlás, de legutóbb például egy nyavalyás zacskó csokimikulást bírtam csak venni (abból viszont Jean-Philippe Darcist, ami Titi szerint Brüsszel legjobb csokizója, és az aprón kívül ezzel az információval is megvidámítottam az eladónénit). 

A tisztelt szüleimmel pedig hadilábon állok, mert azt hiszik, hogy nem szeretem őket, holott csak... tényleg nincs mit mondani. Florentino Áriza-élet, az van most. Dolgozom, kapok érte pénzt, elköltöm dolgokra, és jógázom (az külön világ). 

Viszont ma történt valami pozitívum is: végre vettem egy csizmát! Határozott elképzelésem egyre finomodott, ahogy a hatodik, hetedik, pláne, hogy a huszadik párat próbáltam fel. Azt eleve tudtam, hogy legyen nagyon sötétbarna, térdig érő, kemény, fényes, sima bőrből, semmi csat, dísz vagy szegecs, lapos sarkú, és ehhez jött még hozzá az a kívánalom, hogy legyen bokában karcsúsított, mert különben nagyon ormótlan az amúgy kecses lábam. 

És a sokadik boltban (ami egyben a kedvenc cipőboltom is lett, az eladók nemhogy nem löktek fel (a tapasztalatok alapján ezt is megtanultam értékelni), hanem megkérdezték, mi kell, szaladtak a raktárba méretért, átrendezték a boltot, hogy le tudjak ülni próbálni, és türelmesen elmagyarázták, hogy a cavaliere fazonnak igen, bokában kemény a bőre, de majd megpuhul, viszont ráncos állítólag nem lesz. No mindegy, ha már komoly befektetést tervezek, alapozzuk meg a dolgot. Egyre kevésbé szeretek kognitív disszonanciával kisétálni a boltból. Újabban azt a perverz szokást vettem fel, hogy csak azt veszem meg, ami rám mosolyog a polcról. Eszemadta, ez a csizma nem tudott, mert utolsó darab volt és úgy hozták ki, hogy ha tényleg elkötelezett vagyok a sötétbarna szín mellett, ha így látszik rajtam, hogy komolyan gondolom, hogy hajlandó vagyok áldozatot hozni egy sötétbarna csizmáért...