Beküldte Raya deBonel -
Biztos unjátok már, hogy minden bejegyzésnek angol címe van (no meg képmutatás is egy olyantól, aki nyelvi nácizmusában lehetőleg még akkor is méltányosnak mondja a fairt, ha éppen levegőért kapkod, annyira nincs ideje), na de mit csináljak, ez a poén magyarul nem jönne ki. Dinantban jártunk, én és a még mindig névtelen telefonom.
Ez a hely arról híres, hogy ez a bácsi
itt született, majd Párizsba költözött és feltalálta a szaxofont, tökéletesítette gyakorlatilag az összes többi fúvóshangszert, oktatási módszertant dolgozott ki, koncerttermet tervezett, satöbbi. Háromszor ment csődbe, 80-ik életévében már nem is mászott ki belőle. Szóval Adolphe nevéhez méltóan megszívta, viszont ránk hagyta a legcoolabb jazzhangszert, ami létezik.
Ennek emlékére Dinantban minden szaxofonos. Valamire akartak EU-s támogatást szerezni, és tekintve, hogy a szennyvíztisztítót megcsinálják saját pénzből, tömegközlekedésre gyakorlatilag nincs szükség, a kisvállalkozók meg kimerülnek a turisták által bőven eltartott éttermekben és a leffei apátságban, inkább arra kértek pénzt, hogy minden európai országról megemlékezzenek egy hídon belül. Ez nagy sláger az unióban, a papír eurósokon is többnyire hidak láthatók. Na de itt nem a híd a nagy szám, hanem a sok szaxofon.
Ennyi szaxofont egy bejegyzésben még biztos nem láttatok, ugye?
Lehet tippelni, hogy melyik melyik, néhány esetben a sztereotípiákra játszottak rá, és nekem nem mindenhol volt érthető a koncepció. Ezt viszont nagyon eltalálták:
Románia.
A fő látványosságok errefelé a Notre-Dame templom meg a Citadella. Utóbbiban mázlim volt, pont kifogtam egy idegenvezetőt, aki mondat közben váltott flamandról franciára, úgyhogy legalább gyakoroltam az aktív figyelmet a számomra érthetetlen szöveg alatt.
Ez a megható installáció annak az 58 francia, illetve 12 német katonának állít emléket, akik benn rekedtek egy zsákutca-folyosón és kénytelenek voltak lemészárolni egymást. Itt jön ki máris, hogy mennyire nem vagyok egy háborúzós alkat: én ilyen helyzetben biztos azt mondanám: "Ugyan, fiúk, ne erőltessük meg magunkat ennyire, nem kértek inkább egy kis bort?"
Ez a kilátás a Meuse túlpartján lévő Bouvigne városkára, ami annak idején Dinant riválisa volt.
Ez pedig az említett híd, bazilika, meg egyébként a város. Látható az is, hogy nem volt rossz idő.
Ezt a képet látva talán már érthető, hogy a templom - bár kivételesen nem égett le, dőlt össze vagy süllyedt el - miért épült át annyiszor az évszázadok folyamán. Hogy-hogy nem, mindig rázuhant egy sziklatömb. Pedig érdemes lenne vigyázni rá, mert ilyen szépségek vannak benne:
Elzarándokoltam természetesen a Leffe-apátságba is, ahol elvileg sört főznek, ehelyett fehér csuhás barátok flangáltak Frere Tanguy fogadalomtételének alkalmából, és amikor az ebédhez ittam egy Radieuse-t (ez egy magasabb árpamaláta-tartalmú, 8,3 fokos, fűszeresebb verzió), rájöttem, hogy az apátságnak max. jogdíjbevétele lehet a Leffe sörből, ugyanis nem "par", hanem csak "pour" szintjén fabrikálják a barátok.
Ebéd után, gondoltam, meglepem még magam valami édességgel. Igazán stílszerű a coque lett volna.
Csakhogy ennek annyi az összes vonzereje, hogy a Wikipédia szerint ez Európa legkeményebb sütije.
Így inkább mászkáltam még egyet a városban.
Összkép.
És megtaláltam, hol rejtőzött el az Amélie gonosz zöldségese.
A végére vidámságnak, tessék egy kis népi folklór:
