Záróvacsi

Három is elmúlt már, mire tegnap ágyba kerültem. A latintánc tanfolyam érkezett ama szakaszába, amely minden munkahelyi, iskolai, sors-és egyéb közösségre ráköszönt: a karácsonyi vacsoráról van szó. Ilyenben sem volt még részem. Az ennivaló visszanéz.

Mindjárt jól kezdődött: két garnitúra evőeszköz, három pohár és egy gondosan falatokra perforált zsemle hevert minden terítéknél. Ez utóbbi az egész étkezésre szólt, de nálam már az ananász- és sonkafalatkák alatt elfogyott. Országimázs, országimázs, mondogattam, és bármilyen éhes voltam, sikerült megállnom, hogy ne csenjem el az üresen maradt helyen árválkodó péksüteményt.

Tetszett, hogy miután mindenki kapott, a pincérek "Még egy kicsit?" felkiáltással még egyszer körbevittek mindent. Én meg az adagom rendszerint kisebbrendűségi komplexussal küzdünk (vagyis én azt hiszem, hogy az adagom kisebb, mint másoké), ezért ki is használtam a lehetőséget. Nagyon jó játék volt a második fogásnak tálalt languszta, csak vigyázni kellett, hogy ne nyúljon az ember a szemébe, amikor letépi a fejét. Ebből a szempontból talán mégis jobb az itthon szokásos rántott ponty(UPDATE: bár pont ma ahhoz is volt szerencsém, ahogy Jóanyám kikanyarítja a feleslegessé vált látószervet... szóval most már nem tudom).

A főfogás két szelet hal vagy hús (oldalas, csirke, illetve egyéb, szemre idegen ökoszisztémábűól származó állatok), és köretnek kapaszkodj meg, negyed citrom, illetve istentelenül felsózott salátalevelek. Desszertnek csokitorta vaníliafagyival, majd egy pohár "ondörákxsz" (a Bailey'sre állítólag nem lehet szénsavast inni, mert golyók képződnek az ember gyomrában, ezért népszerűbb volt a helyi gyógynövénylikőr).

Pont kellemes mennyiséget vettünk magunkhoz, így táncolni is tudtunk. Ruedával kezdtünk, de aki csinált már ilyet, el tudja képzelni, hogy megy ez cirka 70 résztvevővel? Két koncentrikus kör, Hernando ordít, mint a fába szorult féreg, mert a táncosok alapzajként mormogják: "micsoda káosz...".

Utána mindenki a saját ismerőseit kérte fel, de aztán előbb-utóbb megtört a jég, és engem is. Meglepett (na jó, alaposabb önvizsgálat után már nem is), hogy a legjobban Miguel Ángellel roptam, aki hozta a formáját: ezúttal segédeszközökkel produkálta ugyanazt a ritmusadó cserregést-csattogást, amit az órákon saját vokális berendezéseivel állított elő. Agyára ment mindenkinek a huszonhat csörgőjével meg kolompjával.

Utoljára Hernandóval táncoltam. Ilyenkor menetrend szerint mindenki néz, tekintet nélkül a csaj szintjére. Önhibámon kívül olyan figurákat hajtottam végre, amikről még nem is hallottam. Közben körbelengett az édesköményillat... a tánc végén gyorsan elbúcsúztam tőle. A csúcson kell abbahagyni.